Nyolcszáz eurós elnök?

Még nem volt példa arra, hogy egy német államelnök azért mondott volna le, mert az ügyészség védettség alóli felmentését kérte a parlamenttől, hogy vizsgálatot indíthasson ellene. Christian Wulff esetében ez történt. Másfél évig töltötte be a Szövetségi Köztársaság legmagasabb hivatalát, az államelnökséget. Lemondott, mert az ügyészség vádemelésre készült, ami adott esetben évekig tartó bírósági eljárást vont volna maga után. A hivatal tekintélyének megőrzése érdekében ezt akarta megelőzni lemondásával.

Az ügyészség egy névtelen feljelentés alapján kezdett eljárást ellene. Gyanúsították hamis eskütől a megvesztegetésen és megvesztegethetőségen át a parlament megtévesztéséig, vagyis számos olyan bűnténnyel, amelyeknek a beigazolódása esetén többéves börtönbüntetés járna. Wulff a nagyrészt az államelnöksége előtti, még tartományi minisztersége idejéből származó vádakat visszautasította. Az ügyészség ekkor huszonnégy nyomozót bízott meg az adatok összegyűjtésével. Ők másfél éves munkájuk eredményét húszezer oldalnyi papírra rögzítették. Ennek alapján az ügyészség huszonegy esetben találta vádemelésre alkalmasnak Wulff magatartását.

Christian Wulff a Szövetségi Köztársaság nyolcadik, egyben legfiatalabb államelnöke volt. Ötvenöt éves korában választották az ország legmagasabb tisztségére. Előtte Alsó-Szászországban, kereszténydemokrata politikusként töltötte be a miniszterelnöki posztot. Elődei valamennyien idős, tekintélyes, aktív politikai pályafutásuk nagyobb részét már maguk mögött tudó politikusok voltak. Wulff és fiatal, csinos felesége új levegőt vitt az államelnöki rezidenciába. A házaspár szeretett élni, és ezt nem is titkolta. Mint korábban Hannoverben, Berlinben is szívesen tettek eleget vagyonos barátaik meghívásainak, maguk is rendeztek protokollon kívüli ünnepségeket a Schloss Bellevue-ben. Politikai és magánéletükről első kézből tájékoztatott a család jó barátja, a Bild Zeitung főszerkesztője, Kai Diekmann.

A lapot már Wulff hannoveri miniszterelnöksége idején is „udvari hírközlő eszköznek” tekintették, mert mindig beszámolt a miniszterelnök kitűnő munkájáról.

A más államelnöki viselkedéshez szokott társadalomnak és sajtójának feltűnt ez a viszony. Sokaknak tetszett, másoknak nem. A közhangulat akkor fordult meg, amikor az ügyészség naprakészen kezdte tájékoztatni a közvéleményt a nyomozás során felmerült Wulff-ellenes „bizonyítékokról”. A hónapokig tartó sajtókampány nyomán, amelyben részt vett pártállástól, politikai súlytól függetlenül az egész német média, a társadalom nyolcvanöt százaléka gondolta azt, hogy „valami nincs rendben Wulff körül”.

A hadjárat akkor érte el csúcspontját, amikor a Bild Zeitung egy névtelen blogra hivatkozva közölte, hogy a volt államelnök felesége, Bettina Wulff a kétezres évek elején „Lady Viktoria” néven prostituáltként dolgozott az Artemis nevű berlini bordélyban. A Bild egy fényképet is közöl, amelyen egy hosszú ruhás női alak látható, akinek fél arcát eltakarja nagy karimájú kalapja. A hírt és a fényképet a bulvárra szakosodott média kritika és fenntartás nélkül átvette. De valamilyen formában a szeriőznek tekintett orgánumok is foglalkoztak az üggyel. Hiába esküdött meg bíróság előtt Bettina Wulff, hogy a hírből egy szó sem igaz, hiába igazolta bírósági szakértő és egy antropológus is, hogy a képen látható nő nem azonos az államelnök feleségével, a botrány – mint az ilyenkor szokás – önjáróvá vált.

A rengeteg érdeklődő hetekig blokkolta az interneten a „Bettina Wulff – Rotlicht” címszót. (Ma már nincs szöveg a „piroslámpa-kereső” mögött.)

Wulff politikai karrierjének végéhez tartozik, hogy – nem utolsósorban az ellene folyó kampány miatt – a házassága is felbomlott. Felesége elhagyta, mert meggyőződése szerint az ellene folytatott boszorkányüldözés igazi célpontja a férje volt, akitől több empátiát várt. Időközben írt egy könyvet is az életéről, amelyben sokat, talán túl sokat beszél múltjáról, korábbi kapcsolatairól és arról is, hogy házasságukban az ő ügyeit mindig alá kellett rendelni férje érdekeinek. A könyv azóta bestsellerlistára is felkerült.

Közben az ügyészség kezdeti, huszonegy pontos vádlistája a többmilliós megvesztegetésről egyetlen, nyolcszáz eurós számlára zsugorodott. A többi állítás szertefoszlott. Csak ez a nyolcszáz euró maradt, amellyel a vádhatóság szerint az akkor még hannoveri miniszterelnök hagyta magát megvesztegetni egy filmproducer barátjától, aki ennyit költött rá és feleségére a müncheni Oktoberfesten. Ennek fejében – állítja az ügyészség – Wulff levelet írt a Siemens vezérigazgatójának, hogy támogassa barátjának a filmjét.

Persze a vádhatóság is érezte, hogy ez kevés egy volt államelnök elítéléséhez. Ezért vádalkut ajánlott: húszezer euró ellenében befejezettnek tekinti az eljárást. Wulff visszautasította a lehetőséget, és teljes rehabilitációt követel. Az ügyészség, hogy megőrizze arcát, ekkor vádat emelt ellene, megvesztegethetőség címén. Most a bíróságtól függ, hogy tárgyalásra kielégítőnek tartja-e a vádat, vagy befejezettnek tekinti az eljárást.

Bármi legyen is a döntés, tény marad, hogy tönkrement egy politikai karrier és egy család élete. Felmerül a kérdés, hogy ki a hibás. Kétségtelenül hibát követett el az ügyészség, mert bizonyítatlan vádjait tényként hozta nyilvánosságra. De hibázott Wulff is, akinek nem volt egyértelmű a hannoveri parlamentnek adott válasza a házára felvett kölcsön ügyében. De főleg azzal követett el hibát, hogy telefonon megfenyegette a Bild Zeitung időközben ellenségévé vált főszerkesztőjét, hogy tönkreteszi, ha leközli feleségének a múltjáról tervezett cikksorozatát. A lap közölte a telefonrögzítőre mondott fenyegetést, és ezzel az államelnök ellen fordította a közvéleményt.

Egyre többen vannak, akik szerint a legnagyobb felelősség a médiát terheli, ezen belül a Bild Zeitungot. Ha a lapok nem csámcsognak heteken át a Wulff házaspár „kicsapongó” életén – különösen Bettina Wulff prostituáltmúltján –, Wulff talán ma is német államelnök és boldog családapa lenne. A Süddeutsche Zeitung, amely most sajnálkozva ismeri be, hogy „részt vett a Wulff család elleni kampányban”, azt a következtetést vonja le az ügyből, hogy a média magatartását nemcsak törvényekkel kell szabályozni, hanem mindenekelőtt a médiamunkások felelősségtudatának növelésével. A politikusoknak pedig le kell vonniuk a következtetést, hogy ha összefekszenek egy bulvárlappal, nem csodálkozhatnak, ha az egyetlen, szenzációt ígérő hír miatt elárulja őket.