Miről szól az orosz-ukrán válság? Európáról

Hetek óta küzd a világ a legújabb orosz rejtéllyel: mi Vlagyimir Putyin célja a kiemelkedően veszélyes csapakivonással és mit akar elérni, amikor az európai biztonsági rendszerről beszél, követelve a NATO de facto kiherélését?

Az erről folyó vitában fontosnak szánt orosz érv, amit sokan be is vettek – bár nem a kormányok, hanem a közvélemény -, hogy a NATO és főleg a főgonosz USA megsértették azt a kvázi megállapodást, ami a szovjet csapatok Közép-Európából történt kivonásakor született, hogy ugyanis nem kerül sor NATO bővítésre.

Ezzel kapcsolatban három bökkenő van. Először is, nem volt ilyen megállapodás. Valóban, az amerikaiak és más NATO országok is kötelezettséget vállaltak, hogy a NATO infrastruktúráját nem terjesztik ki „keletre”. Igenám, de ez a kötelezettségvállalás a német egyesítés kontextusában keletkezett és csak arra vonatkozott. Igaz az is, hogy a NATO országok a ‘90-es évek elején húzódoztak a NATO keleti bővítésétől, de erre sose vállaltak kötelezettséget. Márcsak azért sem, mert amikor ez a párbeszéd zajlott, még szó se volt a NATO bővítéséről.

Ez a kérdés persze messze nem a legjelentősebbek közé tartozik, csak azért szükséges megemlíteni, mert az orosz propaganda ügyesen becsempészte a közbeszédbe számos NATO országban, és ebből (is) vonja le azt a – hamis – következtetést, hogy a NATO megbízhatatlan, és nem veszi figyelembe az orosz biztonsági érdekeit.

Másodszor azt is szükséges megemlíteni, hogy a helyzet a ‘90-es évek elejéhez képest alapvetően megváltozott. Ami azt is jelenti, hogy az akkori esetleges megállapodások alapja megszűnt, és azok nem feltétlenül érvényesek a mai helyzetben - ahogy ezt a nemzetközi jog is előírja. Természetesen az orosz politika elfelejti megemlíteni azt a szerződést, ami írásban született és direkt módon vonatkozik az ukrán helyzetre: az 1994-ben megkötött Budapesti Szerződésben a résztvevők – köztük Oroszország – nemzetközi jogi kötelezettséget vállaltak, hogy garantálják Ukrajna területi integritását cserébe azért, hogy Ukrajna (továbbá Belorusz és Kazahsztán) lemondanak nukleáris fegyvereikről. Ehhez nem kell sokat hozzáfűznöm.

Harmadszor még azt is meg kell említeni, hogy ha lett volna is ilyen kötelezettségvállalás, az semmiképpen nem indokolna egy Ukrajna elleni agressziót.

De ez a válság messze túlterjed Ukrajnán. Az orosz követelések, amelyeket már kész szerződéses formában is előterjesztettek, előírnák a NATO bővítés előtti állapotok visszaállítását, azaz de facto kiherélnék a NATO-t, és alapjaiban aláásnák az „új” tagok biztonságát. Nem véletlenül nevezik sokan ezt a követelést „Jalta light”-nak.

Mivel magyarázhatjuk Putyinnak ezt a még szovjet-orosz mércével mérve is szokatlanul agresszív, már-már pofátlan követelését?

Azt gondolom – és erről maga az elnök is beszélt több helyen is -, hogy Putyinnak elnöknek világos lett: Oroszország belátható időn belül nem lesz egyenrangú partnere az USA-nak és értelemszerűen a NATO-nak sem. Kevés eszköze maradt Oroszország szerinte fennálló érdekeinek agresszív érvényesítésére: csak a katonai erő terén egyenrangú és, ennél kevésbé erősen, de mégis határozottan, használhatja a gáz- és olajfegyvert. Valamint rájátszhat a kínai kártyára is. És pont ezt teszi. Nyilván tudja, hogy követeléseit nem fogják teljesíteni. De mind a biztonsági rendszer, mind pedig Ukrajna tekintetében olyan engedményeket remél kizsarolni nyugati partnereiből, amiket azért sikernek tekinthet – de azt is tudja, hogy az idő nem az ő kezére játszik.

Úgy gondolom, hogy ezek érthető törekvések, bár sem a jellegük, sem a mértékük, sem a módszer nem elfogadhatóak. De vannak, lehetnek olyan intézkedések, amelyekben meg lehet egyezni és Oroszország arcvesztés nélkül, még akár konkrét eredményeket felmutatva kerülhet ki ebből a válságból.

Ezek az intézkedések alapvetően katonai jellegűek. Nem irreális olyan korlátozó intézkedésekben reménykednie, amelyek eredményeképpen a NATO előretolt erői kevésbé közelítik meg az orosz határt. Transzparencia intézkedésekről is szó lehet, amelyek biztonságerősítő hatása gyakran igen komoly. Lehetnek fegyverzetkorlátozási intézkedések is, mint például az INF-Szerződés, vagy az Európai Hagyományos Fegyveres Erökről szóló szerződésmódosított formában történő felélesztése.

Stratégiai jelentőségű gazdasági intézkedésekről is szó lehet. Ezek élén az Északi Áramlat-2 vezetékről történő megegyezés áll, ez végülis mindkét fél érdeke. Ezzel kapcsolatban persze számos probléma vetődik fel, amelyek közül szerinte, a legjelentősebb – de egyben viszonylag egyszerű – Ukrajna kieső tranzitbevételeinek pótlása (az Európai Unió által).

Az idő múlása egyre nehezebbé teszi Oroszországnak a katonai megoldást, aminek amúgy is számos akadálya lenne. A több hete a határon állomásozó csapatok elfáradnak. Bevethetőségük folyamatosan csökken. A költségek viszont folyamatosan emelkednek. Arról nem is beszélvel, hogy egy hadjárat, ne adj’ Isten, megszállás költségei – nemcsak financiális értelemben - nagyságrendekkel nagyobbak lennénk.

Igaz, Ukrajna ne lenne képes legyőzni egy orosz támadást. De annak költségei, főként az áldozatok nagysága, elviselhetetlen méretű lenne. Az elrettentés pedig nemcsak úgy működik, hogy vereséget mérnek az ellenségre, hanem úgy is, hogy elviselhetetlen veszteségeket okoz. Az időjárás sem kedvez egy támadásnak: ez esetben „Tavasz tábornok” az orosz haderő ellen játszik.

Végül, de nem utolsósorban: Putyin valószínűleg nem gondolta, hogy a Nyugat ilyen egységesen és ennyire elszántan fog reagálni. A kilátásba helyezett (gazdasági) szankciók nagyon érzékenyen érintenék Oroszországot. Még akkor is, ha a szankció kétélű fegyver – de az egyik éle összehasonlíthatatlanul élesebb. Az is valószínűnek tűnik hogy az orosz közvélemény nem lelkesedne egy ilyen háborúért. Putyin amúgy se szárnyaló népszerűsége tovább csökkenne.

Mindebből az a következtetés vonható le, hogy Oroszország nagy tétre játszott, de azt valószínűleg nem fogja megnyerni. Kisebb nyereségek elképzelhetőek, de figyelembe kell vennie, hogy az Ukrajnát immár sok éve fenyegető orosz politika többet ért el az ukrán nemzet kialakulásában, mint előtte bármi. Ez pedig az utolsó dolog, amit Putyin kívánt.

Csak remélni lehet, hogy megelégszik korlátozott eredményekkel. Természetesen ehhez nekünk is tenni kell. Erősíteni a NATO és Ukrajna elrettentő erejét és lehetőségeit, mindezt hitelesen tenni. Ennek elengedhetetlen előfeltétele a NATO egységének fenntartása (ami eddig váratlanul jól sikerült), és szükséges Ukrajna együttműködése is (amiben még vannak hiányosságok).

Szükséges az is, hogy érvényes maradjon az értékelés, ami Putyinról eddig gondoltunk: diktatórikus vezető, agresszív politikus, de végső soron stratégiai gondolkodását nehéz lenne kétségbe vonni. Az pedig azt tanácsolja, hogy - reális alapokon - megegyezzen.

A cikk szerzője Dr. Gyarmati István nagykövet, a budapesti székhelyű Demokrácia Központ (ICDT) elnöke