Mi történik Katalóniában? És főleg, miért?

Ho sento, no parlo Catala. Sajnos nem beszélek katalánul. Ezt a mondatot akkor tanultam meg, amikor először utaztam el Barcelonába. Így akartam jelezni a helyieknek, hogy bár nem értem a nyelvüket, tudom: katalánul beszélnek, és nem spanyolul.

A katalán nyelv hangzásában legalább annyira különbözik a spanyoltól, mint amennyire Barcelona különbözik Madridtól és a „tipikusan spanyolnak” tartott Kasztíliától. A most kirobbant válság sok évszázados ellentéteket lökött a felszínre, amelyeknek végső soron ugyanaz a gyökere. Bár mindkét ország(rész) az Ibériai-félszigeten van, a katalánok sohasem érezték magukat a spanyol nemzet részének, és minden lehetséges alkalommal igyekeztek függetlenséget vagy legalább széles körű autonómiát kiharcolni maguknak.

Fotó: MTI/AP/Alvaro Barrientos

Katalónia az Aragón Királyság részeként a középkori Európa egyik legvirágzóbb országa volt. Első parlamentje 1283-ban alakult meg, és a katalán zászló a legrégebbi, ma is használt nemzeti lobogó. Az ország az aragóniai király és a kasztíliai királynő házassága révén lett a 16. században Spanyolország része. Gazdaságilag Katalónia is gyarapodott a latin-amerikai gyarmatok hasznából, de ez sem altatta el a függetlenség iránti vágyat. Az első katalán köztársaságot francia segítséggel 1641-ben kiáltották ki, és a következő századokban még háromszor jelentették be a megalakulását. Az eddigi utolsó, az 1936-ban létrejött Estat Catalá (Katalán Állam) története a spanyol polgárháború egyik legizgalmasabb fejezete. Anarchisták, szocialisták, a sztálinizmusból kiábrándult marxisták, kétkezi munkások próbáltak sok idealizmussal és naivitással megteremteni egy igazságos társadalmat. Egész Európából Barcelonába utaztak a támogatásukra a baloldali intellektuelek, köztük André Malraux, Ernest Hemingway és persze George Orwell. Az ő Hódolat Katalóniának című világhírű könyve egyszerre tiszteleg az anarchista Barcelona romantikája előtt és mutatja be a valódi baloldallal leszámoló sztálinizmus brutalitását. Más dolog, hogy ezek a csillogó szemű forradalmárok 1936-ban antiklerikális hevületükben felgyújtották a Santa Maria del Mar-bazilikát, az ibériai gótika egyik legszebb remeklését.

 A Franco-diktatúra három és fél évtizede alatt Katalóniának nem volt semmilyen autonómiája, és a katalán nyelv használatát is szigorúan korlátozták. Ugyanakkor a hatvanas évektől a katalán térség is részesült a gazdasági fellendülés és a megnövekedett turizmus hasznából. A fasiszta rezsim 1975-ös bukásakor egy anyagiakban gazdag, de öntudatában megtiport Katalónia kezdte el keresni a helyét az új, demokratikus Spanyol Királyságban. Katalónia 1979-ben nyerte el részleges autonómiáját, aztán igyekezett fokozatosan kibővíteni. De a Néppárt és az Alkotmánybíróság 2010-ben egyes pontokban korlátozta az autonómiát, így törölte a „katalán nemzetről” szóló deklarációt is.

A reakció érthetően ellenreakciót szült, s azóta a katalán politikában a Spanyolországtól való elszakadás kérdése vált a legfontosabb üggyé. A 2015-ös tartományi választásokon győztes „Igen”-koalíció egyetlen összetartó követelése a függetlenség népszavazás útján történő kikiáltása lett. A másik oldalon a függetlenség katalóniai ellenzőiből alakult meg a Ciudadanos nevű jobbközép párt, amely aztán országos szervezetet is kiépített. A nagy országos pártok közül a Ciudadanos és a Néppárt mellett a szocialista párt is ellenzi Katalónia függetlenségi törekvéseit, míg a radikális baloldali Podemos a katalán népre bízná a döntést a saját sorsáról. Vezetőjük, a karizmatikus Pablo Iglesias „korruptnak, álszentnek és értelmetlennek” nevezte a spanyol kormány október elsejei erőszakos fellépését.

A Spanyolországot jelenleg kormányzó Néppárt francóista múltja és az általa képviselt spanyol nacionalizmus miatt a katalán függetlenség baloldali ügynek tűnik. Francisco Franco fasiszta diktátorként véres erőszakkal elnyomta, a mai jobboldali kormány pedig alkotmányjogi eszközökkel szűkítette a katalán autonómiát. Jórészt ez utóbbi vezetett ahhoz, hogy a teljes állami függetlenség gondolata kevesek álmából milliók számára reális céllá vált Katalóniában. De a szociológiai háttér némiképp ellentmond ennek a látszatnak. Katalánul elsősorban a városi középosztály, a képzettebb emberek beszélnek, míg a szegényebbek, a fizikai dolgozók többségükben csak a spanyolt használják.

Katalóniában a lakosság 46 százalékának a spanyol, 37 százalékának a katalán az anyanyelve, a többiek vagy mindkettőt annak tartják, vagy (nagyobbrészt arab) bevándorlók. Érdemes tudni, hogy a helyi használatban a spanyol nyelvet nem a nálunk ismert „espanol”, hanem a „castellano” (kasztíliai) szóval nevezik. Ez a szóhasználat mintha azt is sugallná, hogy a katalán és a kasztíliai nyelv szabadon létezhet egymás mellett, de beszélői mindannyian az elvont „spanyol nemzet” részei. A katalánok többsége azonban ezt nem így gondolja. A függetlenségnek 37 százaléknál bizonyosan több híve van, ami azt jelzi, hogy a spanyol ajkúak egy része is szívesen élne egy Madridtól független, prosperáló Katalóniában.

A spanyol kormány mindvégig türelmetlen elutasítással, agresszív fenyegetésekkel és aztán példátlan rendőri brutalitással reagált az október elsejei népszavazás kiírására, majd megtartására. Ezzel olyan robbanásveszélyes helyzetet teremtett, amelynek a végkifejlete bizonytalan, s ami minden valószínűség szerint újabb tartós válsággócot teremt Európában. Ha a népszavazást érdemi vita előzi meg, ha a spanyol egység hívei érvekkel küzdenek, ha a szavazók a teljes függetlenség és az autonómia kibővítése között választhatnak, akkor könnyen veszíthettek volna az előbbi hívei. Ahogy az Skóciában történt, ahol a döntő pillanatban a többség visszarettent az ismeretlenbe való ugrástól.

Mariano Rajoy miniszterelnök és a Madridból Katalóniába vezényelt rohamrendőrök agresszív fellépése után azonban a függetlenségpárti katalánok csak még elszántabbak lesznek.

Az október elsejei rendőrattak, a szavazóirodák erőszakos megszállása, a szavazócédulák elkobzása után nehéz elképzelni, hogy a katalánok önként behódoljanak a Rajoy-kormánynak. Így vagy elhúzódik a kötélhúzás Madrid és Barcelona között, vagy a központi kormány a demokratikus jogok felfüggesztésére kényszerül. Ez utóbbi az EU számára is eddig sohasem látott dilemmát jelentene. Ha elnézi a népszavazás szétverését, akkor kevés erkölcsi joga marad arra, hogy másokat kioktasson demokráciából.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Nyugat-Európában minden demokratikusabban és civilizáltabban zajlik, mint nálunk, Közép- és Kelet-Európában. A katalán népszavazás elleni brutális rendőri erőszak azt mutatja, hogy ez legfeljebb féligazság. A csehek és a szlovákok annak idején szépen és békésen váltak el egymástól. Csehszlovákia egyetlen pofon vagy gumilövedék nélkül szűnt meg, és a két új állam azóta jó barátságban, stratégiai szövetséget alkotva él egymás mellett. Ha a cseheknek, szlovákoknak és később a skótoknak joguk volt dönteni a saját sorsukról, akkor miért tagadhatják meg ezt a katalánoktól? Valóban demokratikus országnak számít Spanyolország, vagy még mindig a francói múlt foglya?

Míg október elsején a világ legtöbb hírcsatornája egész nap a barcelonai dráma jeleneteit mutatta, a TVE spanyol állami televízió főzőműsorokkal és hasonló csacskaságokkal szórakoztatta közönségét. Ez is azt jelzi, hogy a jobboldali kormányzat a rendőri erőszak és a manipulatív propaganda keverékével próbál úrrá lenni a katalán válságon. Kétséges, hogy sikerrel jár. Akárhogy tagadják a népszavazás tényét Madridban, Katalónia a világ szemében ma sokkal inkább önálló entitás, mint 2017. október elseje előtt volt.