Meddig éhes a proletár?

A francia szocialista mozgalom – elsősorban az első világháború és a Kommunista Internacionálé megalakulása következtében – az 1920 karácsonyán Tours-ban tartott kongresszuson szakadt ketté (nem sokkal később a szakszervezeti mozgalom is kettészakadt). Ekkor alakult meg – a küldöttek többségének részvételével – a Francia Kommunista Párt (FKP).

A francia párt egyik neves történésze, Marc Lazar szerint a két kommunista tömegpárt, az olasz és a francia, metaforikusan olyan volt, mint „Ravenna a művészettörténetben”, azaz Kelet és Nyugat érdekes szintézise. Mégis: ezeket a pártokat, politikai és társadalmi szerepüket elsősorban és mindenekelőtt a nyugat-európai történelem alapján lehet megmagyarázni. Az egyetlen keleti elem a Szovjetunióhoz való ingadozó – az olasz párt esetében a legjobb esetben is csak részleges – hűségük.

A nyugati kommunista pártok lényegében ugyanazt tették, amit a klasszikus szociáldemokrácia az első világháború előtt: felépítették a munkások ellentársadalmát. Ebben azonban semmi szorosabb értelemben vett kommunista tartalom nem jelent meg, valójában ezek a kommunista pártok emelték be a társadalomba az első világháborúban létrejött friss – kezdetben főleg éppen a világháború szükségleteire termelő – munkásosztályt. Nem a tőkés társadalom legnagyobb ellenségei voltak tehát, hanem ennek a társadalomnak a szélesítői, végső soron stabilizálói és építői.

Ha az FKP első bázisára vetünk egy pillantást, jól kirajzolódik előttünk egy klasszikus szociáldemokrata párt képe. Az FKP valódi munkáspárt, a kommunista szakszervezet a CGTU, a nagyipari munkásság szakszervezetének tagjai főként vasutasok, bányászok, építőipari munkások. A szocialistákhoz közel álló CGT ezzel szemben a tanárok és az alkalmazottak fehérgalléros szakszervezete volt. Igazából nem kommunisták és szociáldemokraták álltak itt egymással szemben, hanem a szervezett munkásság két korszaka.

A főleg Párizs környéki, ún. vörös övezet (amely ma jószerével a párt egyedüli megmaradt választói bázisát jelenti földrajzi értelemben) egyébként is megér pár szót, mert ez mutatja meg a legjobban, hogy mik voltak ezek a kommunista pártok, és mik nem. Iskolapéldái egy egalitárius, modernizáló szociális politikának, amely kiterjedt a lakásügyekre, a közlekedésre, a szórakozásra, a munkakörülményekre, a munkanélküliség kezelésére és így tovább. A párt nemcsak a munkások érdekében fellépő párt volt, hanem szociológiai értelemben maguk a felső vezetők is munkáskaraktert hordoztak. Nem véletlen, hogy ezekben a külvárosokban vetődnek fel leginkább az úgynevezett identitásproblémák: a kommunista ellentársadalom elpusztult, és úgy tűnik, nincs helyette semmi.

Fotó: Shutterstock

A húszas évek elején a francia kommunisták a nemzet mint misztifikáció helyébe a proletár internacionalizmust, a republikanizmus helyébe pedig az osztályérdeket állították. Mindez nemcsak az ideológia szintjén jellemezte a Francia Kommunista Pártot, hanem a gyakorlati politikában is. A párt ellenezte a versailles-i békerendszert, a húszas években a Ruhr-vidék francia megszállását, támogatta az ottani német ellenállást, és természetesen más német munkásfelkeléseket is, sőt harcosan dekolonizációs álláspontot foglalt el.

A harmincas évekre egyrészt a sztálinista belső modell, másrészt a harcos internacionalizmus, harmadrészt az „osztály osztály ellen” teljesen légből kapott stratégiája majdnem felszámolta a pártot. A szociális köztársaságban hívő, párton belüli jakobinus republikánusok mindezt igen nehezen viselték. A népfrontpolitika meghirdetésével aztán végre azt képviselhették, amit gondoltak: nemzeti, néppárti, szociális reformprogramot.

Az ezt követő korszakban a párt már a lehető legkevésbé sem volt vádolható valamiféle nemzetietlen, internacionalista állásponttal. Az FKP – talán De Gaulle közvetlen környezetét leszámítva – a lehető legnacionalistább pártként lépett ki az illegalitásból 1944 nyarán. De ezután sem engedett jottányit sem „nemzeti elkötelezettségéből”, a „francia nemzeti függetlenség védelméből” – ami aztán nagyjából kimerült az Amerika-ellenességben, a moszkvai elvtársak erős sugallatára.

Az FKP nacionalizmusára jellemző, hogy a párt például részt vett az ötvenes évek Coca-Cola elleni, illetve a francia bor védelmét szolgáló kampányokban, és minden francia – kulturális, életmódbeli, kulináris, öltözködési – hagyomány harcos védelmezőjeként tűnt fel. Éppúgy dicsőítette az új technológiákban elért francia sikereket – például a TGV gyorsvasutat, a Concorde repülőgépet –, mint mondjuk a gaulle-isták.

Ennek persze meglett a társadalmi következménye is, az FKP nemcsak a vörös gyári munkások pártja volt, hanem a mezítlábas Gauloises-é és a vörösboré is, azaz népszerűségét nem kis részben nemzetieskedő beszédmódjának köszönhette az élet amerikanizációján kesergők körében, akik egyébként a lehető legkevésbé sem voltak kommunisták.

A nyugati kommunista pártok alapvetően persze a munkásosztály pártjai voltak, amelyek ott erősek, ahol az iparosítás lendületet nyer: progresszív baloldali pártok, a jóléti állam felépítésének és a második világháborút követő gazdasági felfutásnak a pártjai. Az 1947-ig kormányon is levő két nagy párt – az olasz és a francia – harcolta ki lényegében a saját országában a jóléti állam alapintézményeit, a női választójogtól a társadalombiztosításig.

Ezek a pártok így természetszerűleg a világháborút követő három évtizedben voltak a csúcson. Tömegtámogatásuk visszaesése a jóléti állam bukásának tulajdonítható, ideológiai vereségük pedig az újbaloldal elméleti fellépésének. Az utóbbi szempontból 1968 – a diáklázadások Nyugaton és a szovjet páncélosok Csehszlovákiában – hasonló szerepet játszott a nyugati kommunista pártok történetében, mint az 1914-es esztendő a szociáldemokráciáéban: a politikai tapasztalat kihúzta alóluk a szőnyeget.

Franciaországban a szocialisták voltak a társadalmi változások első számú haszonélvezői: ez dióhéjban a Mitterrand-sikerek titka. A latin kommunista pártok menekülési útvonala, az eurokommunizmus – nem véletlenül – lényegében nyomtalanul tűnt el a politikai gondolkodásból, hiszen éppen akkor hirdetett meg valamiféle demokratikus, nyugati típusú államkapitalizmust, amikor az éppen kiment a divatból, megszűnt rá az igény.

Ahogy a szocdem pártok lassan a szociálliberalizmus felé fordultak, úgy vették át ezek helyét a jóléti szociáldemokrácia híveiként a magukat egyébként kommunistának egyre ritkábban nevező pártok. Az FKP tulajdonképpen egyedüliként élte túl szervezetileg is az utóbbi száz esztendőt. A párt ma elsősorban önkormányzati politikai erő: országosan 2-3 százalék között szokott szerepelni. Ennek ellenére ügyes szövetségi politikája miatt képviselőcsoporttal bír mind a nemzetgyűlésben, mind a szenátusban. Összesen 620 településnek van kommunista polgármestere, és a párt több ezer önkormányzati képviselőt tudhat a sorai közt. Ez azonban legfeljebb a volt kommunista ellentársadalom romjainak konzerválására elegendő.

Megjelent a 168 óra hetilap 2021. január 7-i számában.