Magyar regény osztrák tájakon

„Nem azzal a céllal szoktam járni-kelni a világban, hogy regényt írjak, eddig mindig a téma választott ki engem „ – meséli a szerző. Mörk Leonóra újságíró, az Elle magazin magyar kiadásának vezető szerkesztője.

– Jó másfél évvel ezelőtt, egy téli napon ültem a Bad Hofgastein-i Alpentherme kinti medencéjében, a termálvízben, nézegettem a környező hegyeket, és az egyik hegycsúcs közelében megláttam egy kis épületet. Egyszerre eszembe jutott, mi lenne, ha az az épület egy régi kis hegyi kápolna lenne (ezekből több is akad a környékbeli hegyekben), és már láttam is, amint valaki belép oda és elrejt ott valamit. Igen ám, de ki, és mit? Ez volt az egyik alapszituáció. A másik pedig, hogy adott egy híres osztrák férfi és egy nem híres magyar nő: vajon hogyan lehet őket összehozni úgy, hogy a kapcsolatuk egyenrangú legyen, ne pedig sztár és rajongója alá-fölérendelt viszonya? Erre a két kérdésre kellett választ találnom, majd a két szálat összefonni, és már elő is állt a regény sztorija.

A

Holdfény szonátakét idősíkon játszódik: egyrészt napjainkban, másrészt a 2. világháború utolsó éveiben. 1944 őszén, a Salzburg ellen meginduló első légitámadások idején rejti el egy salzburgi karmester és egy ideiglenesen Ausztriában állomásozó magyar katona az egyik hegyi kápolnában azt a Mozart-kéziratot, amelyet hetven évvel később az unokáiknak, Alexandernek, illetve a női főhős Bodrogi Eszternek kell megkeresniük. Csak így tudják ugyanis bebizonyítani, hogy alaptalanok annak az internetes lejárató kampánynak a vádjai, amely hajszál híján derékba töri a zongoraművész karrierjét.

„A regény elemeinek egy része az én tapasztalataimon alapul, emellett felhasználtam mások élményeit, és természetesen egy sor motívumot én találtam ki – mondja a szerző. – Az első fejezet központi jelenetéhez hasonló, amikor Eszter beszökik a Zeneakadémia rektori páholyába, hogy meghallgathassa Alexander hangversenyét, velem esett meg egyetemista koromban, mint ahogyan a szakmámból adódóan én vehettem részt a Salzburgi Ünnepi Játékok sajtótájékoztatóin és koncertjein. Többen szóvá tették már, ki bírálatként, ki dicséretként, a regényeimen érezhető, hogy újságíró vagyok. Az biztos, hogy a hitelesség megteremtéséhez nagyon fontosnak tartom az eredeti helyszíneket. Így a salzburgi Festspielhaus, a Mozarteum könyvtára, a Mirabellgarten és Alexander anifi villája ugyanúgy létezik a valóságban is, mint Bécsben a Hotel Imperial vagy a Kunsthistorisches Museum, benne Hans von Aachennek a könyvben szerepet kapó festményével.”

A főszereplők Salzburgban, illetve a város környéki hegyekben időznek a legtöbbet, felkapaszkodnak a hegyi kápolnákhoz, fellifteznek az Unterbergre, vacsorázni mennek a Stiftskellerbe, és persze részt vesznek a nyári Ünnepi Játékok egyik hangversenyén, ki-ki a maga módján: Alexander fellépőként, Eszter a közönség soraiban. Még a könyv elejére választott idézet is egy salzburgi költőtől származik, Georg Trakl Vollendung című verséből, ahogyan a Thiemann-család tagjainak megrajzolásához is ihletet adott a város híres szülötte, Herbert von Karajan.

„Sokan kérdezik tőlem, kicsoda Alexander Thiemann” – mondja a szerző. – Erre csak azt tudom válaszolni, hogy az én képzeletem teremtménye. A munkámnak köszönhetően több nagyszerű zenésszel volt alkalmam találkozni, velük beszélgetve és az ő felvételeiket hallgatva született meg bennem a zongoraművész alakja. A klasszikus zenének is megvannak a maguk világhírű sztárjai, akiket rajongók tömege követ koncertről koncertre, illetve az interneten, és akik ugyanúgy nagy árat fizetnek ezért a népszerűségért, mint egy-egy körülrajongott rocksztár. A főszereplő sorsában ezt is be akartam mutatni. Végül sikerült olyan figurát teremtenem, aki valósággal önálló életre kelt. Legutóbb az idén áprilisban, a Húsvéti Ünnepi Játékokon jártam Salzburgban, és időnként az a bizarr érzésem támadt, hogy ha befordulok a következő utcasarkon, akkor mindjárt szembejön velem Alexander Thiemann.”