Magyar kártya

Előrebocsátom, hogy ezt a hozzászólást Jánoska Antalnak, a legnagyobb felkészültségű és legelismertebb hazai játékkártyagyűjtőnek és -kutatónak kellene megírnia. Én csak harmadvonalbeli hobbigyűjtőként tudom megfogalmazni gondolataimat. A Massz kezdeményezéséről szóló cikkhez szeretnék hozzáfűzni pár apróságot (168 Óra, 2012. július 19., 24–25. oldal).

A ma elterjedt „magyar” kártya őse ismereteink szerint a reformkorba nyúlik vissza, amikor Schneider József és Chwalowsky Ödön (micsoda két nemzetidegen név!) 1835 körül fába metszette az alapváltozatot. A lapok, mint cikkük is írja, nem az eredeti svájci történelmi események alakjait mutatják, hanem Schiller drámájának szereplőit. A schilleri eredetet bizonyítja, hogy a figurás lapokon a színdarab néhány fiktív szereplője is felbukkan, néha a drámaíró instrukciói szerint: Reding Itel kardjára támaszkodva áll. Ezek a mellékszereplők sem állandóak, gyártótól függően cserélődnek. A kártyát sokáig „svájci”, „helvét” vagy „magyar–helvét” kártyának nevezték, a szakirodalom pedig Tell-kártya néven jegyzi.

De ha már a figurás lapokat le kell cserélni, nosza, cseréljük le a számos lapokat is! Azok ugyanis a dráma jeleneteit mutatják: a vár fokára és egy út menti karóra Gessler helytartó sapkája van feltűzve, amelyet az arra járóknak kötelességük volt megsüvegelni; Tell Vilmos evez a viharos Vierwaldstadti-tavon, úgyanő a családjától búcsúzik; a szíven lőtt Gessler lehanyatlik a lováról. Jöhetnek a hazai jelenetek!

Mi lesz a királyokkal, akik egyes osztrák/német kártyákról lovagoltak át? Az ászokkal, amelyeknek a motívumai szintén korábbi kártyatípusokból eredeztethetők (innen való a szakirodalomban szintén elterjedt „négy évszak”-kártya megnevezés). Ezeknek az alakjai szerfelett jól érzik magukat, kivéve a makk ász nyuggerét, aki tűz mellett didereg (a másik változatban egy öregasszony rőzsét cipel).

Talán ennél is nagyobb baj forrása, hogy a szív (piros), a levél (zöld), a makk és a tök (eredetileg csengettyű) sorozatjelek is teljességgel kultúraidegenek, ugyanis szőröstül-bőröstül német származékok.

A kártyatípus széles körű elterjedését sokan a svájci szabadsághősök győzelmének és a magyar szabadságvágy egybeesésének tulajdonítják. Ez is közrejátszhatott, de valószínűleg a csomag tükörképes volta többet nyomott a latban, hisz a korábbi típusok egyképesek, egynézetűek voltak. Egész alakosak, így a játékosnak folyton forgatnia kellett a kártyalapokat, ha a talpukra akarta állítani őket.

A Tell-kártya előtt is létezett magyar kártya, amely szinte egyeduralkodó volt Magyarországon. Ez volt a soproni kép a gyártók egységes típusjelzése alapján. Micsoda fertő: motívumai nagyságrendekkel közelebb álltak a korabeli német kártyákéhoz! Ráadásul lapjai egyképesek. Mégis évtizedekbe telt, míg a ma ismert magyar kártya a 19. század végére teljesen kiszorította a kezekből. A megszokás nagy úr.

A tervezett új rajzú magyar kártya elterjedésének esélye igen csekély. Ez lenne a sokadik alkalom, amikor új alakokkal, új jelenetekkel rajzolt csomag születik. Ezek a kezdeményezések egytől egyik egzotikumok maradtak, pedig akkor a kártya még sűrűn forgott a széles néprétegek kezében, nem úgy, mint napjainkban.

(Név és cím a szerkesztőségben)