Kerítés nélkül az élet

A kisváros vízparti utcájának egyik lakója falat húzott háza utcai frontja elé: elviselhetetlenül zajosnak találta a kies csatorna mentén húzódó utat, ezért megbízott két derék kőművest. Mire a környékbeliek visszatértek nyári szabadságukról, egy majd' három méterre nőtt szürke monstrum magasodott az utca tízméteres szakaszán.

Hiába bizonygatta: pusztán nyugalomra vágyik és még fákat is telepít a fal tövébe, a környékbeliek a város építésügyekkel megbízott főmérnökéhez fordultak. Az nyomban levélben emlékeztette az elfalazott ház tulajdonosát: jobb lenne, ha tartaná magát a korábban kiadott építési engedélyhez: a fal nem lehet magasabb két méternél. A szomszédok csak annyit tettek hozzá: akinek elviselhetetlenül zajos a vízpart, költözzön el.


Akik jártak már valaha Svédországban, megértik a Kanalgatan lakóit. Itt ugyanis ritkán láthatók kerítések. Nem szokás, mert nem szeretik, amit szimbolizál. A kerítés a határok hangsúlyozása. Gyanakvás, elzárkózás, befelé fordulás. Minél sűrűbb, masszívabb, magasabb... annál nehezebb beszélgetni rajta keresztül, annál nehezebb emberi kapcsolattá tenni a szomszédságot. S annál nehezebb lebontani... A svédek abból indulnak ki: kerítést ott emelnek, ahol rossz a szomszédok közötti viszony – de ha addig nem volt az, akkor attól biztosan elromlik...


Igaz, magán (vagy társas) házak alkotják, de a falu, város mindannyiunké. A helyi hatóságok meghatároznak pár alapfeltételt, például, hogy a házat körülvevő telket a tulajdonosok, vagy az ott élők (persze, használják, ahogyan jónak látják, de) tartsák rendben és gondozottan. Legyen az villa, ársasház vagy bérház... Mert ez közös érdek is. A balkon hasonlóan. Legfontosabb, hogy funkciójukban és látványukban minél kevésbé zavarjanak másokat.

A telekszomszédok maguk között megállapodnak, legyen-ne legyen-milyen legyen a kerítés, s hogyan tartják majd rendben. Sokszor le is írják a karbantartási kötelezettségeket, s ezt elhelyezik az ingatlant nyilvántartó hivatalban – elkerülendő az esetleges vitákat, s gondolva a későbbi tulajdonosokra (akik bizony 'megöröklik' ezt). Az utca felöli szakaszon a forgalombiztonságra is ügyelni kell: ne akadályozza a kilátást, a közlekedést, s a társasházak közötti mozgást se. S ne akadjon meg benne a tekintet. Gyakran csak örökzöldek, virág- vagy kőágy jelzi a telekhatárt.


A kerítés, ha van, inkább csak szimbolikus keretbe fogja a házat. A sövény a legegyszerűbb és legkellemesebb megoldás. A svédek amúgy is 'zöldujjú' népség, rengeteg növénnyel veszik körbe magukat a kertben, erkélyen és a lakásban is. Népszerűek a tájnak megfelelő örökzöldek, a gyümölcsbokrok, s az enyhébb teleknek köszönhetően, a mediterráneumból hozott virágzó cserjék is terjednek. Ha kisgyerek vagy háziállat is él a házban, húznak egy 60-80 cm magas, harmadában-felében átlátszó lécsort a telekhatáron, kis kapu is tartozik hozzá. Építéséhez nem szükséges engedély, majd' mindig nyers pácolt fenyőlécekből készül. Ám hogy milyen legyen a színe – ezt minden családban sok ha-meg-de előzi meg, s külön szakirodalma van!

A palánk lécei szélesebbek s egymásra féltakarásban sorjáznak, hogy a felület mégse legyen telejsen egybefüggő. Ha a telek egy részét szeretnénk intimebbé tenni, összeüthetünk egy legfeljebb embermagasságú lécfalat, a ház 3 méteres övében, de az utca vonalától legalább 4,5 méternyire. A szomszédok írásbeli beleegyezésével nyomás az önkormányzathoz, amely többnyire rá is bólint. Ha zajvédelem miatt van szükség magasabb és hangszigetelt palánkra, megépíti az önkormányzat.

Ha fél méternél magasabbra akar valaki falat húzni a háza köré, csak önkormányzati engedéllyel teheti. Egy vidéket ismerek csupán, ahol a mészkőből rakott alacsonyan futó telekhatár-falak jellemzőek a tájra: ez Gotland, mely más tekintetben is különös és büszke sziget.

A középületek körül, köztereken is sok a zöld, de nincs kerítés, nincsenek zárt kapuk. Nincsenek elkerített strandok, parkok, hajókikötők, horgászhelyek, játszóterek. Mint ahogyan a függönnyel takart ablakok is nagyon ritkák.