Kaotikus Brexit: Senki sem tudja, mi lesz
A Brüsszelbe küldött brit kormányzati tisztviselők időnként agresszívan diktálni akartak a többi európai bürokratának, máskor felkészületlenül érkeztek a megbeszélésekre, szűkebb körben pedig olykor elég lesajnálóan nyilatkoztak saját szigetországi hátterükről. „My voters are nasty”, az én szavazóim undokok, mondta egyszer nekem egy brit konzervatív EP-képviselőnő. Az európai integrációhoz való felemás, kint is vagyunk, bent is vagyunk viszony megakadályozta a briteket abban, hogy valós súlyuknak megfelelő szerepet kapjanak az unióban. Ez a tény pedig még vadabb EU-ellenes demagógiára hergelte azokat, akik az integráció támadásával próbáltak belpolitikai előnyre szert tenni.
A Munkáspárt bal szárnya és a konzervatívok jobb szárnya, ha más okokból is, mindvégig ellenezte a brit tagságot. Ugyanakkor a kétpártira kiélezett választási rendszer miatt a pártok mérsékelt centrumai nem foghattak össze egymással az integráció támogatása, netán elmélyítése érdekében. Uniós tagságuk alatt a britek elleneztek szinte minden progresszív változást az EU-ban, a keleti bővítést is elsősorban azért támogatták, hogy ezzel is gyengítsék belső struktúráját. Ettől függetlenül az Európai Parlamentben és az uniós bürokráciában sok olyan brit kollégával találkoztam, aki igazi európaiként gondolkodott és dolgozott az integráció érdekében. De nem titkolták, hogy ezért leginkább csak megvetésre számíthatnak otthon.
David Cameron 2010-ben, tizenhárom évnyi munkáspárti kormányzás után, negyvennégy évesen lett az ország konzervatív miniszterelnöke. Évszázadokra visszamenőleg ő volt a legfiatalabban megválasztott kormányfő. Modernizálta a konzervatív pártot, szociális és környezetvédő értékeket hirdetett, engedélyeztette a melegházasságot, nem tagadta le, hogy fiatalkorában füvezett, kokainozott. Fiának születésekor apai szabadságot vett ki, egyik gyerekét a brit elit köreiben szokatlan módon állami iskolába íratta. Minden esélye megvolt arra, hogy hosszú időn át sikeresen kormányozza az országot. Aztán a következő parlamenti választások kampányában megígérte, hogy győzelme esetén kiírja a népszavazást az Egyesült Királyság EU-tagságáról. Ennek nyers pártpolitikai okai voltak, így akart némi pluszszavazatot összegyűjteni az EU-ellenes táborból, annak ellenére hogy ő maga az uniós tagság híve volt. Be is jelentette, hogy a kilépéspártiak valószínűtlennek látszó győzelme esetén lemond tisztségéről. Amikor aztán 2016 nyarán a szavazók 51,8 százaléka a kilépés mellett döntött, valóban lemondott, és még ötvenesztendős kora előtt, alighanem örökre, távoznia kellett a brit politikai életből. Felelőtlen és rossz döntése azóta is megbénítja az ország politikai életét, veszélyezteti annak területi egységét, tüzeli a generációs ellentéteket és hideg polgárháborúba taszítja a konzervatív pártot.
Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Brexitnek nevezett betűszó a Grexit, az EU-ból való görög kiválás mintájára született meg. A görögök nagy áldozatok árán, példátlan nyugati nyomás alatt, de megoldották a problémáikat, és a Grexit elmaradt. A Brexit azonban rossz csillagzat alatt döntetett el, és azóta csak romlott a konstelláció. A huszonhét, bent maradó tagállam egységét a várakozásokkal szemben nem sikerült megbontani, Brexit-ügyben minden tagállam egységes maradt. A nagy szövetségesnek remélt Amerika új elnöke ott rúgott bele a britekbe, ahol csak tudott, világossá téve, hogy London semmilyen kedvezményre sem számíthat a Trump-adminisztrációtól. A brit elit által mindig lesajnált és lekezelt Ír Köztársaság egy fiatal és karizmatikus miniszterelnök vezetésével ügyesen megszorította a briteket, lényegében Dublin foglyává téve a Brexitet. A konzervatív párt kettészakadt, a huszonnégy év alatti fiatalok 73 százaléka az unióban maradásra szavazott, és látványosan utálja az „öreg, szegény és műveletlen” Európa-elleneseket. A Munkáspárt is megosztott, vezetője, Jeremy Corbyn ebben az ügyben elvtelenül taktikázik, ami rontja saját és pártja népszerűségét is. Az Európai Unió vezetői pedig alig titkoltan triumfálnak az eddig nagyképűnek tartott brit kormány szánalmas vergődésén.
Jeremy CorbynA brit kilépés szervezett lebonyolítására minden határidő elmúlt, két és fél évvel a referendum után senki sem tudja, hogyan realizálható a Brexit, miként alakuljon az Európai Unió és a szigetország kapcsolata. Komoly politikusok részéről olyan ötletek merülnek fel, amelyeket már a népszavazás előtt, de legalábbis utána azonnal tisztázni kellett volna. Egyesek nyíltan a norvég modellt javasolják. Norvégia úgy társutasa az EU-nak és tagja még a schengeni övezetnek is, hogy nem vesz részt a politikai integrációban. Mások az EU–Kanada szabadkereskedelmi megállapodást vennék mintául, esetleg „Kanada plusz” formájában. A konzervatívok jobb szárnya azt szeretné, ha minden megállapodás nélkül szűnne meg 2019 márciusában a brit EU-tagság. Egy pennyt sem fizetnének többé a közös kasszába, leállna az ellenőrzésmentes forgalom a sziget és a kontinens között, talán vízumkényszer is jönne, és olyan WTO-megállapodások szabályoznák az európai államokkal való kereskedelmet, mint mondjuk Mexikóval.
A legjózanabb megoldásnak egy újabb népszavazás látszana. A 2016-os referendum megteremtette a Brexit előkészítésének lehetőségét, és most arról lehetne dönteni, hogy milyen feltételek mellett és egyáltalán érdemes-e megvalósítani a kilépést. Legalább kétmillió olyan fiatal van, aki 2016-ban még nem szavazott, de 2019-ben már dönthetne a jövőjét meghatározó kérdésről. A 2016-os népszavazáson kevesen értették meg a döntés valódi tétjét, a kampányban olyan durva hazugságok is elhangzottak, hogy a kilépés után hatalmas pénzek áramlanak majd a brit egészségügybe. Theresa May a népszavazáson az EU-ban való maradás mellett érvelt, majd a referendum és Cameron bukása után a kilépés levezénylésének ígéretével lett miniszterelnök. Előbb a „kemény Brexit” híve volt, majd Brüsszel váratlan és valódi keménységét látva egyre „puhább” kilépés mellett kötelezte el magát.
A Munkáspárt meggyengítése érdekében rendkívüli választásokat írt ki, majd amikor elvesztette a többségét, a szélsőségesen jobboldali és soviniszta északír Demokratikus Unionista Párttal, a DUP-vel kötött megállapodást. Mint az lenni szokott, végül ez a maroknyi, de annál agresszívabb, elég véres múltú párt is szembefordult vele, hiszen a szélsőségekkel összefogni általában rossz ötlet. Annyi színeváltozása ellenére Theresa May egy kérdésben következetes, kategorikusan elutasítja az újabb népszavazás lehetőségét. Pedig a káoszba fulladt folyamatot csak így lehetne demokratikus úton rendezni.
Az Európai Unió szegényebb lesz a britek nélkül. A Brexit tragikomédiája ugyanakkor remélhetőleg megerősíti az unió egységét, hiszen ha még a briteknek is ilyen bonyolult a kilépés, akkor még nehezebb lenne a kisebb és szegényebb országoknak. Tanulságként az is levonható, hogy nem elég szép szavakkal szónokolni az „illiberális demokráciák” ellen. A demokráciák csak akkor működőképesek, ha a nagy pártokban és politikusaikban van felelősségérzet, ha a média többsége tárgyilagosságra törekszik, és a lakosság van annyira képzett és tájékozott, hogy ne üljön fel a primitív hazugságoknak.
