Jobbik: Veszélyes kanyar jobbra
„Botorság a Jobbikot a Hezbollahhoz vagy a Hamaszhoz mérni” – mondta Tálas Péter, reagálva 168 Óra-beli nyilatkozatomra, amelyben a hazai szélsőjobb és némely iszlamista szervezet közti párhuzamra hívtam fel a figyelmet. Egyetértek ebben Tálas Péterrel. De minden szimpátiám mellett hozzáteszem: botorság még az lehet, ha valaki így félreértelmezi az általam mondottakat.
Eszem ágában sem volt asszimilálni a hazai szélsőjobbot és az iszlám szervezeteket. Nem kérdés: két egészen más világról van szó. (Hosszabb időt töltve palesztin területen a téma tanulmányozásával, Hamasz-aktivistákkal való személyes találkozók után hadd ne kelljen ezt bizonygatnom.) Ám ahogyan arra a téma számos kutatója már rámutatott, bizony megfigyelhetők fontos – pszichológiai és szervezeti – hasonlóságok, átjárások a politikai extremizmus legkülönbözőbb válfajai között.
A 168 Órában én is csupán ezekre a tényekre utaltam: a több tekintetben hasonló szervezeti stratégiára, illetve néhány olyan esetre, amikor a Jobbik prominensei – például Morvai Krisztina – követendő példaként hivatkoztak a Hamaszra vagy a Hezbollahra.
Tálas azt mondja, az iráni Forradalmi Gárda állami fegyveres szerv, tudomása szerint „nem szerepel a nemzetközi terrorszervezetek listáján”, és semmi érdekeset nem talál abban: Vonáék a Forradalmi Gárdát akarják meghívni, hogy felügyeljék az itthoni választásokat.
Az USA Külügyminisztériumának 2008-as jelentése viszont így fogalmaz: „Irán továbbra is elsősorban az Iszlám Forradalmi Gárda Qods Szárnyára támaszkodik a terrorizmus és a külföldi iszlamista militáns csoportok erősítése és támogatása céljából.” Itt olvashatjuk azt is: az Interpol 2007-ben nemzetközi körözést adott ki a Forradalmi Gárda parancsnokai ellen. A jelentés Iránt „a terrorizmus legjelentősebb állami támogatójának” nevezi. Szakmai berkekben közismert: a Forradalmi Gárda segítségével jött létre a Hezbollah, s Irán azóta is e titkosszolgálati elitalakulatán keresztül tartja a kapcsolatot a libanoni szervezettel, illetve a Hamasszal is. (Mindkét szervezet szerepel a nemzetközi terrorszervezetek listáján.) Mégiscsak említésre méltó tény: egy hazai fundamentalista pártnak épp erre a szervezetre, és nem, mondjuk, finn vagy dán megfigyelőkre esett a választása.
Vitán felül áll, hogy a Jobbikra szavazó tömegek „nem a terrorizmusra adták a voksukat”. Ám az már erősen árnyalandó állítás, hogy – miként Tálas fogalmaz – „még csak nem is a Jobbikhoz kapcsolható gárdák és őrseregek radikalizmusára”. Ami tény: a Jobbikhoz szervesen kapcsolódó Magyar Gárda és a hasonló radikális szerveződések – és retorikájuk! – sem riasztották el a majd félmillió szavazót, hogy erre a pártra adják voksukat.
Egy szó, mint száz: olyan párt jutott be az európai törvényhozásba, amely néhány nappal a választás után együttműködési megállapodást kötött a hamarosan terrorcselekmény előkészületével gyanúsított Budaházy Györggyel. (Abban talán megegyezhetünk: a Budaházyék ügyében döntő ügyészség és bíróság nem vádolható kormánypártisággal.)
Akik ma is kézlegyintéssel reagálnak minderre, korábban sem vették észre, mi folyik a szélsőjobbon. Néhányan voltunk, akik erre figyelmeztettünk, kevesen vettek minket komolyan. Egy írásomban azt is jeleztem két éve: amit Budaházyék művelnek, erőszakszervezet létrehozásához vezethet. Szó sincs arról, hogy a „politikai terrorizmus” központi kérdéssé nőtte volna ki magát. Nem is fogja – ám ettől még tűrhetetlen.
A „trend” a lényeg. Ha négy-öt évvel ezelőtt valaki azt mondja, a szélsőjobb hamarosan az ország harmadik legerősebb politikai erejévé válik, kilenc ember kerül szélsőjobboldali terrorizmus vádjával előzetes letartóztatásba, az kívül rekedt volna a közéleti diskurzus fősodrán.
Vegyük észre: ma viszont már itt tartunk.
Buda Péter
vallásszakértő
