Jaltától Jaltáig?

A szövetséges hatalmak 1945 februárjában megtartott jaltai konferenciája volt az a nagyhatalmi találkozó, ahol az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetője megegyezett a háború utáni európai határokról, illetve a győztes hatalmak befolyási övezeteiről. Ekkor már csak idő kérdése volt a Németország feletti győzelem, ezért Roosevelt, Churchill és Sztálin két kérdés rendezésére koncentrálhatott. Egyfelől a már említett új határokra és érdekövezetekre, míg másfelől azokra a mechanizmusokra, illetve intézményekre, amik garantálhatják az újonnan meghúzott határok sérthetetlenségét. A jaltai találkozón hozott döntések évtizedekre meghatározták nemcsak az európai, de a globális politikát is. A több mint negyven éven át fennálló bipoláris világrend csak a múlt század nyolcvanas éveinek végén kezdett felbomlani. Azt megelőzően a szovjet vezetés a felügyelete alá vont kelet- és kelet-közép-európai területekre, mint saját, mások által meg nem kérdőjelezhető érdekövezetére tekintett. A hidegháború évei alatt ugyan voltak kísérletek a szovjet ellenőrzés alóli kiszabadulásra (1953: Berlin, 1956: Budapest, 1968: Prága), de ezeket a moszkvai vezetés rendre erőszakkal letörte. Ezt érdemi következmények nélkül megtehette, mert a nyugati hatalmak is úgy tekintettek ezekre a területekre, mint szovjet érdekövezetre, amihez nincs közük. Jellemző, hogy a Szovjetunió és szövetségesei a csehszlovákiai beavatkozást megúszhatták anélkül, hogy bárminemű szankciókkal sújtották volna őket. Nem így Afganisztán esetében. A belső-ázsiai országba történő 1979-es szovjet katonai beavatkozást a Nyugat nem csak hogy elítélte, de komoly büntető intézkedéseket is elrendelt. Afganisztánt ugyanis nem tekintette a szovjet érdekszférához tartozónak, ezért Moszkva fellépését elfogadhatatlan „határátlépésnek” tartotta.

A két egymással szembenálló szövetségi rendszer közötti feszültség a hatvanas évek végén kezdődő, a stratégiai támadó fegyverek korlátozására vonatkozó sikeres tárgyalások eredményeképpen elkezdett enyhülni. Ebben a SALT-1 (1972) és a SALT-2 (1979) megállapodás megkötése mellett fontos szerepet játszott az európai biztonsággal foglalkozó tárgyalássorozat is, ami a Helsinki Záródokumentum aláírásával (1975) új kereteket adott a szembenálló felek együttműködésének. Ám a Szovjetunió afganisztáni bevonulása és az SS-20-as középhatótávolságú rakéták hetvenes évek végén elkezdett kelet-európai telepítése megakasztotta ezt a folyamatot, és az enyhülést egy újabb rövid „hidegháborús” időszak váltotta fel. Gorbacsov pártfőtitkárrá választásával (1985) azonban ismét a párbeszédé lett a főszerep. A Szovjetunió új vezetője ugyanis tisztában volt azzal, hogy a fegyverkezési verseny folytatása súlyos következményekkel járna. A szovjet gazdaság ugyanis a hetvenes évek közepétől egyre több problémával küszködött. Ezen az évtized két, a Szovjetuniót jelentős pótlólagos bevételekhez juttató olajár-robbanása (1973, 1979-1980) sem tudott változtatni, és a gazdaság növekedési üteme elkezdett lassulni. Ilyen körülmények között Gorbacsov az egyik leginkább sürgető feladatának a Szovjetunió Egyesült Államokkal való viszonyának rendezését tekintette. Alig fél évvel megválasztása után sikerült elérnie, hogy hat év kihagyás után újabb csúcstalálkozóra kerüljön sor. Genfben 1985 őszén azzal a Ronald Reagannel találkozott, aki 1983 tavaszán a Szovjetuniót a „gonosz birodalmává” nyilvánította, majd néhány héttel később meghirdette a „csillagháborús” programot. A „stratégiai védelmi kezdeményezés”, ami a világűrbe telepítette volna az amerikai rakétavédelem egy részét, a szovjet katonai és politikai vezetők szerint felborította volna a két ország között létrejött stratégiai egyensúlyt, súlyos csapást mérve ezzel a globális stabilitásra. Mindez azonban nem akadályozta meg Gorbacsovot abban, hogy tárgyaljon amerikai partnerével. A genfi találkozónak ugyan nem lett semmi érdemi eredménye, ugyanakkor mégiscsak nyitánya lett annak a hétéves időszaknak, amikor a szovjet és az amerikai elsőszámú vezető évente találkozott.

(Sz. Bíró Zoltán írása a lehetséges putyini törekvések múltjáról és jövőjéről teljes terjedelmében a 168 óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)