Isten nyugosztalja, Mrs. Thatcher!

Akár személyes búcsút is vehetnék tőle. Alighanem én vagyok a világ egyetlen olyan (hajdani) külföldi tévése, akinek két interjút is adott. Egyiket se személyes kvalitásaimnak köszönhettem, hanem annak, hogy „felderítési terep” gyanánt – a kommunista országokat sokáig elkerülte – kiszemelte magának Magyarországot. Eljött Budapestre (emlékszünk: Nagycsarnok, bevásárlás, fizetés a barna papírzacskóba rejtett napidíjból), majd meghívta magához Kádár Jánost. Alighanem Marjai József, a vagabund miniszterelnök-helyettes lopta be magát a szívébe, amikor 1981-ben, kettejük londoni találkozóján, azt hallotta tőle, hogy a magyar reformereknek elegük van a veszteséges állami ipar támogatásából; nem akarják, hogy a nyereséges vállalatok profitját átszivattyúzzák a veszteségesekhez. Mrs. Thatcher akkor még csak két éve volt miniszterelnök, eldöntötte, hogy megvon minden támogatást a hatalmas, állami kézen levő, jócskán veszteséges iparágaktól (bányászat, hajógyártás, vas és acél, közlekedés és szállítás), és gatyába rázza a költségvetést. Amit Marjaitól hallott, olyan volt, mintha hájjal kenegetnék. Lám, gondolta – gondolhatta –, még a kommunistáknak is ugyanarra a srófra jár az agyuk, mint az enyém. Végtére is egy igazság van, nem?

Amikor az első interjúnk készült, csomagolt Pestre. Nem igazán tudta, hová megy, rám meg úgy nézett, mint egy rovarra. „Kellemetlen” kérdéseket próbáltam feltenni neki, ő minden konkrét válasz alól kibújt. Alighanem unta a faggatást, sőt dühítette is kicsit, hogy Amerika-ellenes nyilatkozatot akarok belőle kihúzni. (Az Egyesült Államok akkoriban szállta meg a kicsi Grenada szigetét a Karib-tengeren – a britek, lévén Grenada a nemzetközösség tagországa, tiltakoztak.) Egy szó, mint száz: semmire se jutottunk.

Bezzeg másodjára! Akkor már évekkel túl volt Kádár londoni fogadásán, és nemhogy unta volna a beszélgetést, alaposan megleckéztetett engem – és bennünket. Akkor jöttem rá, milyen ravasz tud lenni, akár egy tévéinterjúban is. Egyfelől könyörtelenül elmagyarázta, hogy a kommunista gazdaságok (most túlzok egy kicsit) jelenlegi formájukban miért életképtelenek; hogy a szabad piacgazdaságnak nincsen alternatívája; másfelől rám pirított, hogy miért vágok olyan komor pofát a hallottakhoz, amikor Magyarország előtt a jövő, semmi akadálya, hogy megfelelő reformok után csatlakozzunk a szabad világhoz. Időbe tellett, míg megértettem: ezzel a csavaros okfejtéssel Margaret Thatcher Kádárnak tett egy ügyes, bár túlságosan is kései gesztust, akitől egy-két évvel korábban azt hallotta, hogy válság nincs nálunk, csak „válságtudat” van, ami indokolatlan és káros. (Kádár, napokkal leváltása előtt, rákapott erre a „thatcheriádára”, mondván, még „Técser asszony” is látja: nincs ok a rossz közhangulatra, a komor pofavágásokra.)

A kor abszurduma, hogy ez a második interjú osztatlan sikert aratott idehaza (már Grósz-korszak volt), a reformerek a sok rossz hallatán triumfáltak, engem meg, nos igen, kitüntettek. Gondolom, azért, mert szó nélkül hagytam, hogy a brit miniszterelnök a magyar gazdaság szomorú állapotát lefestő szavaim után e szavakkal rontson nekem: „Fiatalember, mi végre ez a nyavalygás?!” (Negyvennégy éves voltam akkor...)

De ugyanez a trükkös magatartás idegen volt tőle belpolitikai és gazdasági ügyekben. Tony (Anthony Wedgwood) Benn, aki az egész Thatcher-érában a Munkáspárt szélsőbaloldalát képviselte, okos szavakkal búcsúzott a 87 éves korában elhunyt Thatcher bárónőtől: „Mindig komolyan gondolta, amit mondott, és mindig akként cselekedett, ahogy mondta.” (Kéne nekünk is egy ilyen...) Nem megszállott volt, hanem nézeteiben rendíthetetlen politikus. „The Lady is not for Turning” (A hölgy nem forgat köpönyeget) – ez volt talán a leghíresebb mondása.

Kompromisszumokhoz szokott kollégái eleinte viszolyogtak tőle, később csodálták, még később kezdtek arról a köpönyegről másként gondolkodni. Kivált azért, mert Mrs. Thatcher – a gazdasági előnyök egyáltalán nem hiú reményében – erőteljes igent mondott az unió egységes piacára (single market), de aztán mindent megvétózni próbált, ami Európát a fokozott integráció felé vitte. Minden igyekezetével azon volt – eredményesen –, hogy kivonja Nagy-Britanniát a közös projektekből (foglalkoztatás, szociális charta).

Gyűlölte a közös valuta, a központi bank gondolatát is, mindent, ami a brit szuverenitást zsugorította volna. Igaz, hogy „leglángolóbb” beszédeit az euró és a központi bank tárgyában már eltávolítása/lemondása után mondotta el, de az euroszkepszis – vagy inkább eurofóbia –, amely egész gondolatvilágát eluralta, késői elégtétel gyanánt átruházódott (általa kijelölt) utódára, John Majorre, egyszóval módja volt triumfálni azok fölött, akik kitaszították a konzervatív párt éléről és a miniszterelnöki székből (Heseltine, Howe). Sőt. Amikor David Cameron mai miniszterelnök, aki 2017-ben meg akarja szavaztatni az ország népét arról, hogy Nagy-Britannia maradjon-e az unióban, avagy távozzék onnan, azzal búcsúzik Mrs. Thatchertől, hogy egy „nagy britet vesztettünk el benne”, a thatcheri euroszkepszis vonalát viszi tovább, és jelzi egyszersmind, hogy „britnek lenni” annyi, mint ragaszkodni ugyanehhez az eszmevilághoz.

Mindezek okán – leszámítva a kiszámítható következetességet, nem csekély erény – kevés jó szót, Shakespeare után „szeretetet” tudnék vesztegetni az elhunytra. Rendszere, amelyet hátrahagyott, a szolidaritás minimumát sem képes felmutatni az uniós társakkal szemben, sőt egyfolytában azon töri a fejét, hogy miként lehetne megfosztani az unió szegényebb felét azoktól a jótéteményektől, amelyek járnak neki. Margaret Thatcher annak idején oroszlánként harcolt az úgynevezett „visszatérítésért” (amelyet megkapott), mondván, országa mint nettó befizető szinte semmihez nem jut az unió költségvetésének majdnem felét lefedő agrártámogatásokból. Igaz, 1997-től tíz éven át a munkáspárti és eurofil Tony Blair kormányozta az országot, de ő sem tágított a thatcherizmus credójától. Szinte semmiben se. Amit Thatcher elvett az állami ipartól, a szakszervezetektől, Blair se adta vissza. Ezt általában a javára, a józanság javára írják, de aki egyszer brit – az, ceterum censeo, brit.

Utóirat. Úgy gondolom, Mrs. Thatcher története nem atipikus brit történet. Azért nem, mert a birodalom a maga opportunizmusával mindig megtalálta a „neki legjobbat”, és szemet hunyt afölött, hogy az illető honnan jött. Margaret például dolgos, hagyománytisztelő kispolgári sorból jött, de azért emelkedhetett magasra, mert soha semmilyen érintkezése nem volt a szervezett munkásosztállyal. Szerette a magafajtáját, az önerőből felemelkedni tudó kisembert, és szerette a földbirtokos arisztokrácia (landed gentry) által a politikából és a meggazdagodásból kirekesztett kisebbségeket. Kormányait „teletömte zsidókkal” és az őhozzá hasonló, tehetséges, ám semmilyen történelmi háttérrel nem rendelkező emberekkel.

Igen, megváltoztatta egy egész ország gondolkodását arról, hogy a javakat nem származás, nem klánszerű hovatartozás, hanem érdemek szerint kell osztani. Ebből adódóan szociális érzéketlensége is közmondásossá vált. („Kinek mennyije van, annyit ér?”) Erre emlékeznek az ott élő emberek, ki gyűlölködve, ki másképp. Ne várják attól, akit Mrs. Thatcher munkanélkülivé tett (milliószám voltak), hogy szobrot emeljenek neki, de lengeti a kalapját az a korábban elnyomott vállalkozói réteg, amelyet ő hozott föl a semmiből. Az élet bonyolult.