Habsburg a Hofburgba?

Mi, a császár a címe az osztrák televízió kedvelt műsorának. A népszerű komikus uralkodóként fogadja alattvalóit, a jelen ismert személyiségeit, s császárként ad frappáns válaszokat a mai problémákra. A közönség, tulajdonképpen az udvari etikett szerint viselkedő vendégekkel együtt dől a nevetéstől, a hangulatot az alig leplezhető monarchiás nosztalgia lengi be, mintegy igazolva, mennyire jelen van Ausztriában a megboldogult császárság emléke.

Csakúgy, mint a dinasztia leszármazottai. Ők nemigen használják a Lothringen utónevet, mint ahogy Ulrich is egyszerűen a Habsburg nevet mondja be, ha wolfsbergi (Karintia) 47 hektáros gazdaságában felveszi a telefont. Ő egyébként a toszkánai oldalágból származik, IV. Ferdinánd toszkánai főherceg dédunokája, a mindenki által ismert Otto harmadunokaöccse, vagyis a trónöröklés tekintetében akkor se jött volna szóba, ha minden marad a régiben. Most mégis lázad, elvekre hivatkozik, arra hogy érthetetlen, miért kellene bűnhődni a név viseléséért, a származásért, miért sújtja megkülönböztetés ebben a magát demokratikusnak nevező társadalomban három fiát, menyeit, hat unokáját. A választási törvény értelmében jelenlegi és egykori uralkodóház tagjai nem jelöltethetik magukat a köztársaság legmagasabb posztjára, sőt, a korlátozás azokra is vonatkozik, akik csak házasságuk révén jutottak a névhez.

Márpedig – mondja Ulrich Habsburg - egyáltalán nem zárható ki, hogy ő alkalmasabb a posztra, mint Heinz Fischer, vagy éppen az ugyancsak a jelöltséggel kacérkodó Erwin Pröll. Emellett akkor is kitart, ha pártja, a Zöldek esetleg nem helyesli a lépését – inkább feladja a pártkarriert, de ezt a harcot végigviszi.

Az alkotmányjogászok szerint egyébként nincs sok esélye a sikerre. Annak idején, amikor az alkotmány megalkotói a korlátozást törvénybe iktatták a monarchia visszatérésének garantált megakadályozása volt a cél,.A jelenlegi alkotmány legfontosabb alapelve a köztársasági forma. Kérdés, vajon egy Habsburg a Hofburgban miért tekintendő eleve a régi rend visszaállításának – ismer-e valaki demokratikusabb és polgáribb férfiút, mint Habsburg Ottó? Vajon nem elavult-e némiképp ez a vagdalkozás az egykori uralkodóház leszármazottai ellen? A Köztársaság és a Monarchiára emlékeztető dinasztia viszonya az elmúlt több mint kilencven évben nem volt éppen felhőtlen, bár eleinte inkább vagyonukra vetett szemet az új köztársaság.

Ennek megszerzése volt a cél 1919-ben, amikor megalkották a máig érvényben lévő Habsburg-törvényt. Ez száműzte a név viselőit, megtiltva visszatérésüket Ausztriába, s államosította minden tulajdonukat, feloszlatva a Mária Terézia által előrelátóan, 1765-ben létrehozott úgynevezett "Családellátási alapot" is, amelybe a magánvagyon került. Ezt az alapot később, 1935-ben Schuschnigg kancellár nem utolsósorban a császárságról álmodozók politikai támogatásában is reménykedve visszaállította, s módosította a törvény egyes előírásait is. Ezek megengedték az egykori uralkodócsaládnak a visszatérést - az akkor már 13 éve özvegy Zita és a trónörökös Ottó nem tartott erre igényt. Az alapítvány éves hozamának egy részét folyósították is a család férfitagjainak. Nem sokáig: az Anschluss után ezúttal a Harmadik Birodalom Hitler személyes utasítására ismét bekebelezte az alapot, azzal a kikötéssel, hogy a család egyetlen tagja sem kaphat kártérítést. 20 000 hektár erdő; 7000 hektár mezőgazdasági terület; 4 bécsi bérház, további 120 ház és gazdaság; 11 kastély és több műemlékvédelem alatt álló rom; egy grafitüzem és több kisebb gyár tartozott az elkobzott vagyonhoz. Laxenburg és Vösendorf 1940-ben Bécs városé lett, 1945-ben pedig minden az Osztrák Köztársaság tulajdonába került. A Habsburg-törvények 1955-ben az államszerződésbe is bekerültek, védelmezve a köztársaságot a monarchia nagy uralkodócsaládjától, hazatérésüket csak abban az esetben engedélyezve, ha hivatalosan lemondanak a trónról, valamint a történelmi dinasztiához való tartozásról.

A fasizmus leverése után létrejött Második Köztársaság nem vett tudomást például a családfő, Ottó elkötelezett antifasizmusáról, számára a Habsburgok a gonosz uralkodócsalád maradt, akik képesek esetleg ismét követelni a trónt. Így aztán hazatérésük feltételeként mindmáig ragaszkodik - papíron - a lemondó nyilatkozathoz, bármennyire is nevetséges ez ma, a határok nélküli Európai Unió korában. A családból egyedül Ottó teljesítette a feltételt, már 1961-ben. Ezzel kivívta az 1966-os hazatérés jogát, és kiérdemelte a monarchiapártisággal aligha vádolható szocialista Kreisky kancellár meleg kézfogását.

Ottó nyakasabb fivérei nem írták alá a határok nélküli Európai Unióban tulajdonképpen nevetségesnek tűnő papírt. Bár a közösségi ország útlevelével rendelkező családtagok szabadon utaznak, a Habsburg-törvény a jelek szerint papíron túlél mindent. Papíron, mert ha a hazatérésre nem jogosult egyik-másik fivér mégis átlépi a határt, nem történik semmi, s egy-egy eseményre, esküvőre, temetésre akadálytalanul gyülekezik Ausztriában a népes família.

Ulrich Habsburg-Lothringen panasza most ismét reflektorfénybe helyezi a témát. Pedig az alkotmánynak ez a passzusa nem azonos a Habsburg-törvénnyel. Utóbbi név szerint erre a dinasztiára vonatkozik, miközben az államfői posztra más egykori uralkodócsaládok leszármazottai sem jelöltethetik magukat. Vagyis ha a panasz jogorvoslásra találna, az kedvezne a Liechtenstein, a Wittelsbach, a Hohenzollern, a Karadordevics, az Obrenovics nevet viselő osztrák állampolgároknak is. Kérdés, lesz-e ügy a panaszból, vagyis tárgyalja-e a parlament, tartanak-e népszavazást az elavult törvénycikkelyek módosításáról?

Ha szeretne további cikkeket olvasni Ausztriáról, kattintson a