Háború? – Mindenki tévedett Oroszországgal kapcsolatban, átalakulóban a nagyhatalmi stratégiák
Maga Donald Trump amerikai elnök ismertette gondosan kiválogatott közönség előtt néhány hete az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiáját. Új dokumentumot tettek közzé ezen kívül az ország katonai fejlesztési elképzeléseiről és a nukleáris fegyverzetek várható fejlesztéséről. A nemzetbiztonsági stratégia meglepő eleme, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni harc hátrébb csúszott a prioritások sorrendjében. Nagyobb figyelmet kell szentelni e szerint a fő stratégiai riválisokként, versenytársakként jellemzett Oroszország és Kína kihívásaira, s a terroristákat ezenkívül megelőzik még a listán a „haramiaállamok” is, azaz Irán és Észak-Korea. Ez nem akármilyen változás, hiszen általános volt a vélekedés, hogy a Trump-adminisztráció barátságosabb viszonyra törekszik majd Oroszországgal, és az elnök kifejezetten keresi Vlagyimir Putyin orosz elnök jóindulatát. A trumpi retorika Kína esetében elsősorban a gazdasági nyomulás megállítását ígérte, miközben legharcosabb kirohanásait eleinte a terrorizmus, elsődlegesen az „iszlám terrorizmus” ellen intézte.
Mi áll e mögött a radikális változás mögött? – kérdeztem Szenes Zoltánt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi tanárát, aki korábban a honvédség vezérkari főnöke volt, s több fontos NATO-posztot is betöltött. Evolúciós fordulatként jellemzi a változást, amely szerinte megfelel az elnök jelszavának, amely szerint „Amerika az első”. A sorrendben történt változások is ezt tükrözik – mondja. Többször változott korábban a szóhasználat, ahogy az oroszokat és a kínaiakat nevezték. A partnerektől, vetélkedő államoktól jutottak el most a „revizionista” jelzőig. Az új stratégia szóhasználatában ugyanis Oroszországot és Kínát „revizionista államoknak” nevezik, ami arra a szándékra utal, hogy állítólag meg akarják változtatni a második világháború utáni világrendet, amelyben az Egyesült Államok hegemón szerepet tölt be. Oroszország esetében ilyen törekvésként értékelhető a Krím annektálása, az ukrajnai katonai beavatkozás vagy a nyugati választásokba való beavatkozások, a nyílt kiberhadviselés, a propagandaháború. Szenes professzor szerint Kínának több esetben sikerült is változtatnia a korábbi renden, például valutáját felvették a Nemzetközi Valutaalap (IMF) valutakosarába. Ugyanakkor sok lehetőséget nem használ ki, amire példa, hogy amikor az amerikaiak bejelentették, hogy kilépnek az UNESCO-ból, nem jelentkeztek az így kieső 620 millió dollár pótlására, így szerezve befolyást. Kína az érdekei mentén politizál, állítja a nemzetközi stratégia kutatója.
Szenes fontosnak tartja, hogy az amerikai hadászati tervezők figyelme az ázsiai–csendes-óceáni térségről újra visszatér Európába és a Közel-Kelethez. Ezt a regionális fordulatot katonai alakulatok átcsoportosítása, a Közel-Keleten állandósuló jelenlét jelzi. A nemzetbiztonsági stratégiában szerepel, hogy erősíteni kell a „transzatlanti NATO-t”. A NATO 1949-es megalakulása óta transzatlanti, mondja, a különös megfogalmazás pedig úgy értelmezhető, hogy a NATO-nak jobban kell az amerikai globális érdekekhez alkalmazkodnia, és feladatokat kell vállalnia a Közel-Keleten, vagy éppen a flottájának kellene biztosítania az Indiai-óceánon a nemzetközi hajózást.
Az Egyesült Államok nemcsak azt várja el, hogy a NATO-tagállamok GDP-jük két százalékát fordítsák védelmi célokra, de aktív katonai részvételüket kívánja a konfliktusos zónákban.
A professzor utal arra, hogy két éve állomásozik egy magyar század Irak kurd lakta területein, ami a magyar költségvetésnek évi hatmilliárd forintjába kerül. Szerencsére eddig nem volt veszteségünk. Ez egyébként nem NATO-vállalás, hanem az amerikaiaknak tett gesztus. Tapasztalható, hogy ők szeretnék, hogy a tagállamok több szerepet vállaljanak az afganisztáni biztonsági intézkedésekben, több pénzt, paripát és fegyvert akarnak ott látni. Szenes emlékeztet azokra az amerikai értékelésekre, amelyek szerint 2050-re a NATO eltűnik, amennyiben nem vállal szerepet a Csendes-óceán és Ázsia térségében. Aggodalomra adhat okot, hogy Trump a NATO-t túlzott haszonelvűséggel kezeli. A szervezet szerinte akkor jó, ha hasznos az amerikaiaknak.
Az Oroszországgal kapcsolatos nyugati katonai álláspont radikális változására utalt Sir Nick Carter brit vezérkari tábornok előadása, amelyet egy londoni stratégiai kutatóintézetben tartott. A tábornok az orosz fenyegetésről beszélt, arról, hogy az oroszok katonai fejlesztésének mértéke messze meghaladja a NATO-tagállamok katonai építkezését. Azt fejtegette, hogy az oroszok terjeszkednek, hogy mindenkinél jobban vetik be az információs hadviselés elemeit, meghekkelik a nyugati demokráciákat, miközben kiterjesztik befolyásukat a korábban általuk meghúzott határokon is túlra. A brit tábornok az ellenséglistán szintén az első helyre tette a „revizionista államokat”, azaz Oroszországot és Kínát mint olyan hatalmakat, amelyek veszélyeztetik a nyugati pozíciókat.
A nagy Kanyon
Az amerikai nukleáris fegyverzetek fejlesztéséről kiadott új doktrína szerint az Egyesült Államoknak is korszerűsítenie kell harcászati atomfegyvereit. Ezt azzal is indokolják, hogy az oroszok kifejlesztettek egy nagy hatótávolságú, személyzet nélküli mini-tengeralattjárót, neve Kanyon, amerikai jelzése Status–6, amelyről harcászati rakétákat, robotrepülőgépeket lőhetnek ki amerikai célpontokra. Az új dokumentum szerint az amerikaiaknak megfelelő módon kell növelniük az elrettentő erejüket. Donald Trump már korábban kiállt az Egyesült Államok atomfegyverzetének a megerősítéséért. Ez egy újabb hidegháborús retrolépésnek tűnik.
Rácz András szerint a nyilvános, hivatalos orosz katonai doktrína szerint atomfegyvert csak nukleáris csapásra válaszolva alkalmaznak, illetve akkor, ha a hagyományos támadás Oroszország létét fenyegeti. Az orosz katonai gondolkodásban azonban olyan elméleti forgatókönyvek latolgatása is szerepel, amelyek harcászati atomfegyverek bevetésével számolnak egy konfliktus lezárása érdekében, abban bízva, hogy az ellenfél visszariad attól, hogy válaszként hadászati nukleáris eszközöket vessen be, utóbbi ugyanis a világvégét jelentené. Ilyen értelemben tehát a kisebb, harcászati atomfegyverek bevetése értelmezhető a háború megnyerésére képessé tevő eszközként is.
Mennyire új ez a jelenség? – kérdeztem Rácz Andrástól, az orosz katonapolitika kutatójától. „Oroszország III. Iván (1440–1505) óta expanzív politikát folytat. Ha éppen nem így tesz, az a kivétel, amit súlyos történelemi kataklizma, mint a Rurik-ház kihalása a 16. század végén vagy a cárizmus 1917-ben történt megdöntése vagy a Szovjetunió összeomlása okoz. A mi gondunk, hogy éppen ezt a legutóbbi időszakot, a múlt század kilencvenes éveit tartjuk normának, amikor úgy látszott, hogy vége a hidegháborúnak, s a nagyhatalmak kapcsolata kölcsönösen pozitív együttműködéssé alakulhat. Ez tévedés volt” – mondta a kutató.
Rácz András szerint már húsz évvel ezelőtt is látni lehetett, hogy az oroszok, az orosz hatalom számára milyen változások elviselhetetlenek. A balti köztársaságok NATO-tagságát még lenyelték, de Grúzia és Ukrajna csatlakozása az atlanti szövetséghez már háborús indok volt számukra. A 2008-as Grúzia elleni háborúval, majd az ukrajnai konfliktus kirobbanásával sikerült olyan helyzetet létrehozniuk, amelyben a NATO-tagságról már szó sem lehet, hiszen a szövetség nem vesz fel olyan államokat, amelyek katonai konfliktusban állnak külső hatalommal.
Rácz állítja, hogy a Krím megszállását és bekebelezését kizárólag katonai okokból döntötték el, a határozathozatalba ezért nem is vonták be Szergej Lavrov külügyminisztert. Az, hogy erre volt kész tervük, semmit nem bizonyít, mondja, és szerinte az oroszok mániákusan túlterveznek, egy-egy feladatra nem csak A és B, de még F tervük is van.
Azok a hírek, amelyek szerint orosz katonai hírszerzők is részesei voltak a 2016-os montenegrói puccskísérletnek, szerinte megerősíti, mennyire erős Moszkva idegenkedése az atlanti szövetségtől.
A kutató ugyanakkor
valószínűtlennek tartja, hogy Oroszország katonai akciókra készülne a Baltikumban. Ez túlságosan kockázatos lenne, miután a NATO varsói csúcsértekezletének döntésével amerikai, brit, német és egyéb NATO-alakulatokat, összesen négy zászlóaljat helyeztek el a három államban és Lengyelországban.
Tehát bármilyen összecsapásnak lennének nyugati áldozatai, ami kockázatossá bontakoztatná a konfliktust. Rácz András ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Oroszország fenyegetésként éli meg az EU Keleti partnerség programját, a nyugati értékek és eljárások terjesztését, a behatolást a térségbe, amelyet a sajátjaként tart számon.
Kérdés, hogy hatalmi, birodalmi biztonságát védi-e Oroszország a katonai erővel, vagy pedig Vlagyimir Putyinnak és körének az uralmát. Szétválaszthatatlanok az orosz stratégiai érdekek az elit érdekeitől – állítja Rácz. A rezsim biztonságának egyik feltétele ezért, hogy ne legyenek népszerűek az európai értékek, mint a demokrácia és a pluralizmus. Ezért is tartozik a deklarált ellenfelek közé az Európai Unió a maga értékrendszerével, s ezért is támadják a legkülönbözőbb módon ezeket az értékeket.
A kutató fontosnak tartja, hogy Oroszországban a nyugati demokratikus gyakorlattól eltérően a katonai és a politikai döntéseket ugyanazon testületek hozzák. Az álláspontjuk és tapasztalatuk pedig az, hogy a katonai erő alkalmazása az elmúlt időkben sikertörténet. Ezzel együtt Rácz hangsúlyozza, hogy Oroszország a Nyugattal kapcsolatban defenzív politikát folytat. Ez a feltartóztatás politikája, amelybe belefér a bomlasztás, a választások befolyásolása is. A látszat azonban azt sugallja, hogy Oroszország igenis agresszív terveket próbál ki, a 2017-es hadgyakorlat-sorozatból egy Nyugat-ellenes háborút lehet összerakni. Az a hipotetikus háború ugyanakkor, amire a gyakorlatok során készültek, egy rövid lefolyású, preventív csapással induló, majd a Nyugatot kész helyzet elé állító és ezzel feltartóztató háború – mondja.
A fő katonai-biztonsági veszélyeket ugyanakkor nem nyugatról, hanem délről várják az oroszok. A Nyugattal kapcsolatban jelenleg a fő cél a szankciók megszüntetése lenne. Azt el is érték, hogy nem vezettek be újabbakat. Oroszországot igen érzékenyen érinti, hogy nem fér hozzá a nyugati pénzpiacokhoz, valamint a technológiai forrásokhoz. Legalább hatszáz olyan fegyverrendszer van, amelyet nem tudnak gyártani a nyugati import hiánya miatt. „Oroszország – mondja Rácz András – része a világgazdaságnak, tehát őrült módra nem viselkedhet.”
