Háborgó tengerek

Augusztus 12-én Hongkongból tizennégy kínai „hazafi” indult el egy kis hajón a Dél-kínai-tengeren levő, japán fennhatóság alatt álló Szenkaku (kínaiul: Tiaojü) szigetcsoport felé, hogy egy kínai zászló felvonásával demonstratív módon juttassa kifejezésre a Kínai Népköztársaságnak a szigetekre formált igényét. A japán határvédelem járőrhajói a közelítő hajócskát vízágyúkkal „megszórták”, majd azt a pár „hazafit”, akinek a tengerbe ugorva sikerült elúsznia a partig, s ott kitűznie a kínai lobogót, a hajó maradék utasaival együtt őrizetbe vették, és a terület közigazgatási központjába, Okinava szigetére vitték.

Ezt követően napokon át „pörgött” a diplomácia. A japánok tiltakoztak a határsértés miatt, a kínai kormány a „törvényellenesen letartóztatott” aktivisták azonnali szabadon bocsátását követelte, leszögezve egyszersmind, hogy a Tiaojü-szigetcsoport „vitathatatlanul” Kínához tartozik. Maguk a lefogottak tagadták, hogy határsértést követtek volna el, mivel – érveltek – egy kínai állampolgárnak nincs szüksége útlevélre, ha kínai területen akar mozogni.

A japánok – akik egyébként csak 1972-ben, Okinava visszaszolgáltatásával egyidejűleg kapták meg az Egyesült Államok (megszálló) katonai hatóságaitól a szigetek fölötti ellenőrzés jogát – eleinte „törvény szerinti eljárást” ígértek az illegális behatolókkal szemben, de látván az ügy körüli hatalmas csatazajt, végül úgy döntöttek, hogy minden ceremónia nélkül hazatoloncolják a lefogottakat.

A kirobbanni készülő válság gyors lefojtását célzó tokiói döntésben jócskán közrejátszhattak a háborús évfordulókon Koreában és Kínában egyaránt tomboló japánellenes érzelmek (hódítás, gyarmatosítás, tömegpusztítás), no meg az, hogy Japán nem akart „kétfrontos háborúba” keveredni. Történt ugyanis, hogy két nappal a hongkongi expedíció vitorlabontása előtt Li Mjung Bak dél-koreai elnök váratlan látogatást tett a koreai ellenőrzés alatt levő, de Japán által magának követelt Dokdo (Takesima) szigetcsoporton – ahol, miként a Szenkaku esetében, jelentős földgázkincset gyanítanak –, és rátámadt Akihito császárra. Az ok: szerinte a japánok még mindig nem tettek eleget a második világháború idején a tisztikar „kiszolgálása” végett Japánba hurcolt, prostitúcióra kényszerített koreai nők szenvedéseinek kompenzálásáért.

Li kemény volt. Tekintettel arra, hogy egy ideje szóbeszéd tárgya a japán császár esetleges koreai vizitje, jónak látta kimondani: „nincs szükség arra, hogy idejöjjön” – hacsak erélyes szavakkal nem kér „bocsánatot” a gyarmatosítás fél évszázada alatt az alacsonyabb rendű emberfajként kezelt koreai nép ellen elkövetett, valóban égbe kiáltó bűnök miatt. (Ami nem fér bele a császári stílusba. Annál tovább, hogy „mélységes sajnálkozását” fejezte ki, Akihito nem ment. Emlékezetes, hogy apja, Hirohito se volt képes kimondani 1945-ben, hogy Japán feltétel nélkül leteszi a fegyvert.)

Háborús hősök

A bizarr az egészben az, hogy Japán és Dél-Korea az Egyesült Államok két legfőbb szövetségese, egyszersmind a térség egymáshoz ezer szállal kötődő nagy és erős gazdasága. De ez sem elegendő ahhoz, hogy „sátoros ünnepeken” az érzelmek csituljanak.

Ráadásul a japán nacionalizmus is fékezhetetlennek látszik, mert – miniszterelnöki óvás ide vagy oda – a tokiói kormány két tagja ellátogatott a háborús évfordulón a hírhedt tokiói Jaszukuni szentélyhez, amely a „háborúban elesett hősök” emlékhelye, s mint ilyen, a ma élők hódolatát fejezi ki a japán militarizmus előtt. Lévén a látogatás provokáció, nyugtáznunk kell, hogy a japánok is értenek a „cukkoláshoz”. Ami a Szenkaku-szigeteket illeti például, Tokió hírhedten nacionalista polgármestere hosszabb ideje tárgyal öt, évtizedek óta magántulajdonban levő sziget megvásárlásáról, amivel persze ki tudta vívni a kínaiak haragját.

Olaj és földgáz

Tény viszont, hogy a „történelmi jogot” leszámítva – mely szerint mind a Kelet- mind a Dél-kínai-tenger voltaképp kínai beltenger – a Kínai Népköztársaságnak a Szenkakura támasztott igénye gyönge lábakon áll. A japánok bőségesen tudják dokumentálni, hogy legalább a hatvanas évek végéig hivatalos kínai kiadványok a szigetcsoportot Japánhoz tartozónak ismerték el. A fordulat – jegyezzük meg jól – akkor következett be, amikor az ENSZ egyik szakosított ázsiai szervezete 1969-ben jelentős olaj- és földgázkincs meglétét azonosította a szigetek szomszédságában.

Sokak szerint ez volt a fordulópont a területi vitákban. Ha az ember a térképre néz, azt látja, hogy a tengermelléki országok által igényelt vízfelületek határai jócskán át- meg átmetszik egymást. A kínaiak a legmohóbbak, s hogy alkalomadtán mire képesek, azt már 1974-ben megmutatták, amikor az akkori Dél-Vietnam (báb)kormányától – az amerikai kivonulás után és egy évvel Vietnam kommunista egyesítése előtt – katonai erővel ragadták el a Paracel-szigeteket, ahol azóta jócskán berendezkedtek. A sors fintora, hogy akkor épp Kína és Észak-Vietnam még szövetségesek voltak, és a hanoi kormány fogta a száját. De mihelyt az ország újraegyesült, felfrissítette a Paracelre támasztott – ugyancsak történelmi jogokra hivatkozó – igényét. (A helyzetet bonyolítja, hogy mindarra, amire Kína igényt formál, igényt formál Tajvan, azaz a „Kínai Köztársaság” is.)

A Paracel-szigetcsoporttól még délebbre fekszik a Spratly-szi­getcsoport, amelyre Kínán, Tajvanon és Vietnamon kívül (történelmi jog) igényt tart még a Fülöp-szigetek, Malaysia és Brunei is. Az az érdekesség, hogy a több száz szigetből egy-két tucatot valamennyi „érdekelt” megszállva tart, de min­det csak három tekinti magáénak: Kína, Vietnam és a Fülöp-szigetek. Itt nem gyanú tárgya, hanem bizonyosság az olaj- és földgázkincs: a tenger mélyén rejtőző tartalékokat nagyobbra becsülik, mint Kuvaitét! Nem véletlen, hogy a szenvedélyek egyre magasabbra és magasabbra csapnak, hiszen az energiaéhség, illetve az energiából származó jövedelem ma a világgazdaság legfőbb mozgató ereje.

Csakhogy a „kínai tengereken” zajló játszmáknak – ilyen-olyan csetepatéknak, hiszen 1988 óta komolyabb fegyveres konfliktus nem volt – egyetlen olyan részvevője van, amelyik igen jelentős, állandó fejlesztés alatt álló haditengerészettel (repülőgép-hordozókkal) rendelkezik: Kína. És a mai Kína nem csinál titkot abból, hogy a flotta a nemzeti érdekek szolgálatában áll, azok védelmére rendeltetett. Amiből nem következik ugyan, hogy a területi viták lezárása érdekében fegyvereit be is akarná vetni, de az, amit elrettentésnek neveznek, azt föltétlenül érvényesíti.

Elvi álláspont

Olyannyira, hogy az amerikaiak szemét is csípi. A minap hivatalosan tiltakoztak Pekingnél amiatt, hogy a pár száz ember lakta Paracel-szigeteken helyőrséget létesítenek. A kínaiak szemét viszont az csípi, hogy Washington a „kínai tengerekkel” kapcsolatban saját nemzeti érdekeire hivatkozik, azaz megteremtette egy esetleges – természetesen nem Kína oldalán esedékes – intervenció ideológiáját. A kínaiak kimondatlan „elvi álláspontja” az, hogy ha nekünk semmi keresnivalónk, mondjuk, a San Franciscó-i öbölben, akkor mit keres Amerika ott, ahol mi vagyunk az urak. Lehet itt még haddelhadd.