„Ha háborúzni akartok, menjetek haza!” – Lehetne együtt élni gyűlölet nélkül is

Tihana mosolyogva vezet a lassan kiürülő utcákon Szarajevó belvárosában. Nekiveselkedik az egyik mecset kapujának, de a zár nem enged. Ma már nem tudunk bemenni az udvarra. A mecset kertjét övező kőkerítés mellett sétálunk, aztán a sarkon rámutat a kútra, ahol két csőből folyik a minden kívánságot teljesítőnek hitt friss víz.

„Vigyázz, mit kívánsz, mert beteljesül. Na és a víz mellékhatása, hogy visszatérsz Szarajevóba!”

– szemébe nézek, és egyszerűen tudom, hogy ennek így kell lennie. Ő az a lány, aki sok évvel ezelőtt, innen majd kétezer kilométerre teljes szívéből tudott kívánni. Azt kívánta, hogy a családja életben maradjon és véget érjen a háború, hogy hazatérhessen. Mindkét kívánsága teljesült.

Tihana egyike volt azoknak a bosnyák gyerekeknek, akiket 1992 végén három hónapra kimenekítettek a kezdődő háború borzalmaiból. Tizenhárom évesen, a nála nem egészen másfél évvel idősebb bátyjával érkezett Frankfurtba. Végül négy évet kellett várnia, hogy viszontláthassa szüleit.

„Mikor a front közeledett a városunkhoz, egy helyi nagyvállalkozó a kapcsolatai révén felajánlotta velem együtt hét nagyobb gyereknek, hogy három hónapot a háborútól távol, Németországban töltsünk el” – meséli a mára háromszoros anya. A muszlim bosnyák apa és a szerb ortodox anya gyerekei a Frankfurt melletti Nieder-Erlenbach evangélikus közösségének két családjánál nyertek befogadást. A család gyerekeivel együtt jártak iskolába, tanulták a nyelvet, és igyekeztek megfeledkezni a háború borzalmairól.

„A szüleimmel néhány hónapos időközönként tudtunk beszélni telefonon. Nagyon nehéz volt. Az elején nagyon odafigyeltek ránk, igyekeztek mindenben a kedvünkre tenni. A családom persze azonnal kérdezte, hogy muszlimként mit eszem. Akkor szembesültek azzal, hogy Boszniában nagyon liberális a muszlim közösség. Sokan nemhogy alkoholt fogyasztanak, de minden további nélkül esznek disznóhúst is. Én viszont Németországban lettem vegetáriánus, ami mellett a mai napig kitartok.”

Fotó: Fehér Bertalan

A nagyváros közelsége miatt az Otto Hahn középiskolában, ahová a gyerekek jártak, egyébként is évek óta működött nyelvi felzárkóztató csoport. Az első szavakat itt tanulták, és innen jártak be a könnyebb tantárgyakra az osztályukba. „Frau Elwenn, a nyelvi csoport tanárnője nagyon sokat segített. Azt hiszem, hogy az ő gondoskodásával tudtam magam túltenni azon, hogy arra az időszakra elveszítettem a családomat. Sokan úgy gondolták, hogy most már biztonságban vagyok, tető van a fejem fölött, mindennap jóllakhatok, innentől kötelező jól éreznem magam. Ő volt az a tanár, aki a legtámogatóbban állt hozzánk. Mindig kérdezte, hogy mi van velünk. A nyelvtudásunkon kívül a legtöbb figyelmet is tőle kaptuk.”

Az évekig tartó bizonytalanság kiragadta a gyerekeket a gyerekkorból. A testvérpár általában az iskolában találkozott, délután a gyerekek a befogadó családnál voltak. Külön megrázkódtatást okozott, hogy a befogadó családfő időközben meghalt, s ez a feleségét annyira megviselte, hogy Tihanát másik családhoz kellett helyezni.

„Abban az időben a Frankfurter Rundschau kiemelten foglalkozott velünk. A háborús hírek mellett mindig szerepeltünk mi is mint menekült gyerekek.

Amikor kiderült, hogy a befogadó családom nem tudja tovább vállalni az ellátásomat, azonnal jelentkezett egy másik család.

Ők katolikusok voltak. Mire hazaértem Boszniába, teljes vallási képzést kaptam. Muszlimként először evangélikus istentiszteletre jártam, aztán katolikus szentmisére. De nem csak a befogadó családjaim nyitottak ablakot a világra. Maga az iskola, »az Otto« szellemisége is rengeteget jelentett nekem. Az ottani nyitottság, a nemzetiségek egymás mellett élése, a békés együttlét egy életre meghatározóvá vált számomra.”

Az iskolába már a háború előtt is számos, akkor még jugoszláv gyerek járt, akiknek a szülei évtizedek óta vendégmunkásként dolgoztak Németországban. A háború kezdetekor csupán felületes feszültséget lehetett érezni a szerbhorvátul beszélők között. Az ellentétek nem is éleződtek ki soha. Az egyetlen nagyobb vita akkor tört ki az iskolaudvaron, amikor a horvát hadsereg felrobbantotta Mostarban az Öreg-hidat.

„Nagyon megviselt mindenkit. Olyan volt, mintha közöttünk is széttört volna valami. Persze mindenki a másikat okolta, de

a legmélyebb érzelem a sokk volt, hogy egy ilyen, több évszázados építményt valaki egyszerűen elpusztíthat.

Talán akkor vált bennünk valóságossá a háború.” A vitát végül Alen, Tihana bátyja zárta rövidre. „Aki ezen akar vitatkozni, az menjen haza – mondta, méghozzá németül. – Itt béke van, azért hoztak minket ide, hogy békében élhessünk. Ha háborúzni akartok, menjetek haza!”

A háborús menekültként érkezett gyerekek hamar felnőttek lettek. „Azt hiszem, a naivitásom volt az, amit legelőször elveszítettem. Csak magamra számíthattam. Hiába voltak ott a családok, senki sem volt arra felkészítve, hogy mi vár rá. Sem mi, sem a nevelőszüleink. Arra pedig főleg nem voltak felkészülve, hogy három hónap helyett négy évig maradunk. Senki nem hitte, hogy ilyen sokáig tart majd a háború.”

A gyors békekötésben reménykedő szülők, akik útjukra engedték a gyerekeket, maguk is nehéz helyzetbe kerültek. „A másik, amit megtanultam, hogy mindent magamnak kell megtennem. A szüleinknek nem volt semmi jövedelmük. A háborúban legfeljebb kereskedni lehet, de nincs fizetés, nincs nyugdíj, nincs semmi. A bátyámmal, annak ellenére hogy ezt a tartózkodási engedélyünk tiltotta, dolgozni jártunk, hogy valamennyi pénzt haza tudjunk küldeni. Furcsamód a mai napig küzdök azzal, amit akkor megszoktam. Ma már nyugodtan kiadhatnám a kezemből a feladatokat, de mégis nehezemre esik.”

Fotó: Fehér Bertalan

Végül 1995 novemberében az Egyesült Államok egyik légibázisán, az ohói Daytonban aláírták a békeszerződést. A gyerekek számára ez azt jelentette, hogy júniusig el kellett hagyniuk az őket befogadó országot. Tihana két évvel az érettségi előtt költözött haza a szülővárosába, a tanulás mellett pedig azonnal munkába is állt. Egy német fejlesztési ügynökségnél kezdett el tolmácsolni német és angol nyelven. Akkori munkaviszonyát megtartva azóta több civil szervezetben is tevékenykedik, és tizenegy éve saját fordítóirodát is alapított. Mára Szarajevó egyik legagilisebb üzletasszonya, három kicsi gyerek mellett is maximális teljesítményt nyújt.

Nem sokkal hazaérkezése után muszlim radikálisok fenyegették meg életveszélyesen, szerb ribancnak titulálva. „Ez önmagában is marhaság, mert pont annyira vagyok szerb, mint muszlim. Az édesanyám szerb, az édesapám pedig, aki tavaly halt meg, bosnyák muszlim volt. Akkoriban egy barátom a saját módszerükkel a tudtukra adta, hogy jobb, ha nem kezdenek velem. Bevallom, a háború után, mikor még mindenki érezte a harcok ízét, féltem a fenyegetéstől.”

„Bosnyáknak vallom magam egyébként – folytatja –, vallási hovatartozás nélkül. Elkeserít a béke után kialakult rend. Legutóbb édesapám temetése kapcsán tapasztaltam meg, hogy mennyire abszurd. Nincs például felekezettől független önkormányzati temető. Ahhoz, hogy a szüleimet egymás mellé lehessen temetni, az édesanyámnak át kellett térnie a muszlim hitre.

Maga a bürokrácia mesterségesen is fenntartja a nemzetiségek megkülönböztetését és akadályozza a bosznia-hercegovinai öntudat kialakulását.”

Kitűnő német és angol kiejtése, választékos kifejezésmódja szinte odatolja a 38 éves nőt a politikai pályára. „Ha az elkülönítés, a mesterséges szegregáció a következő években is folytatódik – mondja –, akkor előbb-utóbb betelik a pohár, és beszállok a politikába. Megéltem és tudom, hogy a nemzetiségek képesek együtt élni egymással, békében. 46 nemzetiség élt csak az iskolánk közvetlen közelében Frankfurtban. Ebből mindenki talált valakit a szomszédjai között, akikkel csupán származási alapon haragot tarthatott volna, mégsem tette. A magam tapasztalatából tanulva úgy gondolom, hogy a konfliktuszónákból haladéktalanul ki kell hozni a gyerekeket, de velünk ellentétben nem egyedül, hanem családostul, de legalábbis az édesanyjukkal együtt. Nagyon nagy árat fizettünk gyerekként akkor az elemi biztonságunkért. Mindemellett biztos vagyok abban, hogy a mai életemben döntő szerepet játszik az a négy év, amit Frankfurtban töltöttem. Az iskola, a tanárok, a barátaink, a befogadó családjaink, mindenki felbecsülhetetlen tapasztalatokkal gazdagított minket. Velük, általuk is lettünk azzá, akik vagyunk.”