„Ha élni akarunk, el kell taposnunk őket” – Embert próbáló küzdelem, de van kiút a nácizmusból

Robert Örell problémás gyerekként nagyokat bukdácsolt az iskolában. Gyakran összekülönbözött más kamaszokkal, nemegyszer meggyűlt a baja a rendőrséggel is. Kereste önmagát, miközben nagyon szeretett volna valahova tartozni. Valamilyen erőt sugárzó csoporthoz. Végül megtalálta, amire annyira vágyott, a fehér felsőbbrendűséget hirdető újnácik között.

– Fokozatosan csúsztam meg, pontosabban csúsztam ki a szélre. Mindenféle szubkultúrában megmerítkeztem. Előbb black metal koncertekre jártam, aztán futballultrák közé keveredtem. Onnan már csak pár lépés volt a szélsőjobb.

Ott és akkor azt éreztem, hogy hazatértem – meséli.

A 37 éves svéd szociálpedagógus ma már messzire van az újbarna világtól és annak „eszméitől”, de más értelemben és más nézőpontból mégis közel maradt e miliőhöz. Az Exit Sweden elnevezésű civil szervezet egyik alapítójaként és aktivistájaként azoknak segít, akik szakítani szeretnének az erőszakos újnáci szerveződésekkel.

Örell csaknem öt évet töltött az egyik svéd neonáci csoportban. Azt mondja, ő maga nem volt különösebben erőszakos, de az utcai megmozdulásokon, gyűléseken előfordultak kisebb balhék. A szakítás gondolata a kötelező sorkatonai szolgálat alatt merült fel benne. Bár a hadsereget, a katonai kiképzést az „ügy” iránti elkötelezettség részének tekintette, a társaitól való fizikai távolság, a függőség lazulása ébresztette rá, mennyire értelmetlen az egész. A leszerelés után aztán kerülte a társait és a jól ismert szórakozóhelyeket, lényegében eltűnt a csoport radarjáról.

Utólag visszatekintve a kilépése szerencsésen és viszonylag problémamentesen zajlott. Az elhagyottak nem mentek utána, nem próbálták sem szép szóval, sem fenyegetésekkel visszahozni. Igaz, az ezredforduló előtt még más világ volt.

– Ma az újnáci csoportok sokkal szervezettebbek, strukturáltabbak. Sokkal erősebb ellenőrzést gyakorolnak tagjaik felett, és nem engedik el olyan könnyen senkinek sem a kezét – mondta a 168 Órának nemrég Budapesten.

Fotó: EXIT SWEDEN

A főleg pályázati pénzekből működő, kis civil szervezetnek számító Exit Sweden csaknem húszéves fennállása alatt mintegy nyolcszáz embernek segített kilépni a szélsőséges világból. Döntő többségükben olyanok keresik meg őket, akik újnáci, a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokból szeretnének szabadulni. Időközben egy másik civil szervezet is alakult a skandináv országban, amely a szervezett bűnözői bandákból kilépni akarókat támogatja. – Bár minden eset más és más, a szélsőséges csoportokat az újnáciktól a muzulmán szélsőségeseken át a szektákig lényegében ugyanaz a felfogás jellemzi. Fekete-fehérben látják a világot, magukat tartják az egyedüli igaznak, jónak, tisztának és felsőbbrendűnek.

Folyamatosan azt sulykolják tagjaik fejébe, hogy a „tisztátalanok” nem is emberek, hanem „állatok”. A „disznóknak”, „csótányoknak” hívott ellenséggel szemben pedig megengedett az erőszak, sőt, elkerülhetetlen. Ha élni akarunk, el kell taposnunk, meg kell semmisítenünk őket – írja le a folyamatot.

A gondolkodás átalakítása ezzel nem ér véget. A szélsőséges csoportok komplett eszköztárat adnak a környezetüktől, családjuktól, barátaiktól elszakított újoncoknak.

– Mintha egy hipermarketben vagy nagy raktáráruházban jártunk volna, a képzeletbeli polcokról leemeltek nekem mindent. Hogyan viselkedjek, beszéljek, öltözködjek, hova járjak el, milyen zenét hallgassak, mindent kézhez kaptam – idézte fel, hogy az egyik kilépő miként jellemezte saját beolvadási folyamatát.

A kilépni szándékozók esetében az egyik fontos szempont az illető életkora, szociális-családi helyzete. Más mozgalmi beágyazottsággal bír a 18-20 éves fiatal diák vagy pályakezdő, mint a harminc fölötti, gyakran börtönviselt veterán.

– A sikeres szakítás alapja szerintem a helyes kommunikáció

– mondja Örell. – Hogyan kommunikáljak a régi és az új világommal, milyen üzeneteket küldjek oda, ahonnan eljöttem, és oda, ahova tartok? Elsősorban ehhez próbálunk tanácsokat adni. S közben biztonságos hátországot adva abban is segítünk, hogy a hozzánk fordulók újra tudják építeni az identitásukat. Mert az izolációból visszatérőknek újra meg kell tanulniuk emberi kapcsolati hálózatot építeni, elfogadtatni magukat a többségi társadalommal. Az utóbbinak szintén nagy a felelőssége. Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy adunk-e második esélyt.

Örell szerint mentálisan és fizikailag egyaránt embert próbáló küzdelem a kilépés. Némi hasonlóságot mutat a filmekből is ismert tanúvédelmi programokkal. Az új identitás építésében, a szakítási motiváltság fenntartásában szociális munkások, pszichológusok és álláskeresési tanácsadók mellett olyan specialisták is közreműködnek, akik az újnáci vagy a szervezett bűnözői múltra utaló tetoválásokat segítenek eltüntetni. Örell nem az egyedüli egykori újnáci az aktivisták között. A korábban sikeresen kilépők bizalmi személyként és mentorként, saját tapasztalataikat megosztva állnak oda a programra bejelentkezők mellé.

Döntő többségük férfi, miután magát a szélsőjobbos világot is alapvetően férfiak uralják. A nőket általában nem veszik komolyan, vagy ha mégis, a női tagnak többszörösen kell bizonyítania elkötelezettségét. Igaz, ha aztán kilép, akkor az új környezetében sem úgy néznek rá általában, mint volt szélsőjobbosra.

Többnyire azt gondolják róla, hogy csak valamelyik újnáci barátnője volt, és nem is vett részt a különböző megmozdulásokban.

A svéd aktivista már számos európai országban segített létrehozni az Exit Swedenhez hasonló civil szervezetet. 2012 óta tagja az Európai Bizottság által létrehozott, a radikalizálódással szembeni tudatosságot erősítő hálózat, a RAN (Radicalization Awareness Network) irányító testületének. Kelet-Közép-Európában eddig kevés sikerrel jártak, bár a szakértő szerint e térségben is lenne értelme és tere hasonló segítségnek. Az internet új korszakot nyitott: miközben a szélsőségesek sokkal könnyebben tartanak kapcsolatot hasonszőrűekkel más kontinenseken, a világháló szinte korlátlan lehetőséget biztosít a propagandaterjesztésre is. És persze a verbuválásra. Olyan bizonytalan, önmagukat kereső fiatalok megszólítására, elcsábítására, mint amilyen stockholmi kamaszként egy bizonyos Robert Örell is volt.