Macront nem érdekli Orbán szívügye, a Balkán marad az előszobában
A balkáni EU-bővítés az Orbán Viktor vezette kormány szívügye. Nem csak azért, mert a magyar miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb államfő az illiberalizmus szellemében is jól szót ért egymással, nem csak azért, mert a szerb EU-tagsággal uniós állampolgárrá válnának a vajdasági magyarok, és nem is csak azért, mert egyes magyar vállalati körök élénken érdeklődnek a balkáni terjeszkedés iránt, és ha a térség országai EU-tagok, akkor könnyebb a behatolás – bár korlátok akkor is vannak, miként azt a Mol horvátországi esete is mutatja.
Legfőképpen alighanem azért szeretné Orbán mielőbb az EU kapuin belül tudni a nyugat-balkáni országokat, mert akkor
megszabadulhatna attól, ami kezdetben belföldi propagandaszempontból nagyszerű ötletnek tűnt, mára azonban túlhaladt rajta az európai történelem, és már csak tehertétel az európai főáramlatbeli országokkal zöld ágra jutni képtelen magyar kormánynak: megszabadulhatna a déli határkerítéstől, oly sok bírálat kiváltó okától. Védeni az EU külső határait kell az illegális bevándorlók ellen, a Magyarországtól délre eső országok tehát EU-tagként ebben az értelemben kénytelenek lennének átvállalni a külső határvédelem kötelezettségét.
A cseheknek, szlovákoknak, lengyeleknek ez a szempont nem jön számításba, Orbán mégis biztosítani tudta magának a másik három „visegrádi” ország támogatását. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy előrelépjenek abban a részkérdésben, ami a nyugat-balkáni bővítés témakörén belül pillanatnyilag napirenden van, nevezetesen az észak-macedón és az albán csatlakozási tárgyaláskezdés ügyében.
Az EU-csúcson állítólag a nyugatiak között sem volt egységes nézet: Spanyolország, Hollandia és Dánia rábólintott volna, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat Észak-Macedóniával – díjazva azt, hogy Zoran Zaev elnök jelentős személyes politikai kockázatot vállalt, amikor a nyugati integráció érdekében még az ország nevének megváltoztatásába is hajlandó volt belemenni, lezárva a Görögországgal évtizedek óta folyó névvitát. A nagyrészt muszlim vallású Albánia esetében ezek az uniós tagállamok is tartózkodó állásponton maradtak. Úgy hírlik, hogy elsősorban a franciák és melléjük állva a németek és az olaszok voltak azok, akik Észak-Macedónia tekintetében sem voltak hajlandók engedményre.
Diplomáciai források szerint az elutasító francia álláspont döntő oka nem is feltétlenül az, hogy mekkora elmaradást vélnek látni Párizsban az uniós tagságra pályázó országok felkészültségét illetően, hanem ennél sokkal átfogóbb megfontolás: az, hogy Macron szerint reformra szorulna az egész EU-bővítési folyamat, mert jelenleg nem elég hatékony a szűrő. Ha egy pályázó ország a pályázat benyújtásakor és a csatlakozási tárgyalások során, végig a befogadásig eleget tesz a demokratikus, jogállamisági, emberi jogi követelményeknek, majd bekerül a klubba, amint átveszi klubtagsági kártyáját, az EU lényegében kiad a kezéből minden ellenőrzési eszközt. Aki még csak pályázik, az jó belátásra téríthető azzal, hogy vigyáznia kell, különben nem veszik fel. Akit már felvettek, azt a jelenlegi szabályok szerint csak teljes konszenzus mellett érheti bármilyen érdemi hátrány, retorzió.
Nem az a fő baj, hogy Észak-Macedónia nem készült fel még eléggé, Albánia pedig még ennél is jobban elmaradt, hanem az, hogy ezeknek az országoknak az elmúlt időszakban megfigyelt belpolitikai viharai, kilengései aggodalomra adnak okot a jövőt illetően. Nem tudni, hogy a jogállamiság azon intézményei, amelyeknek a létrehozása az EU-tagság elnyeréséhez kötelező házi feladat, mennyire bizonyulnak majd stabilnak, ha nem lesz kiegyensúlyozott a politikai élet az adott csatlakozó országban. Francia álláspont szerint csak akkor szabad új tagországokat felvenni, ha már léteznek olyan, hatékony uniós mechanizmusok, amelyek a tagfelvétel után is rá tudják kényszeríteni a kormányokat a jogállamisági normák tiszteletben tartására.
Mindez természetesen szorosan összefügg a migrációval is. A franciák hagyományosan az észak-afrikai eredetű bevándorlók nagy felvevőpiacának számítanak, valamint újabban kénytelen-kelletlen mutatnak némi szolidaritást a hatalmas migrációs nyomásnak kitett Olaszországgal – így bizonyos mértékben hajlandók átvenni az olaszoktól menedékkérőket –, továbbá alighanem valami hasonló szolidaritásra kényszerülnek hamarosan a spanyolok irányában is. Nem hiányoznak nekik immár európai útlevéllel elinduló, beáramló embertömegek a Balkánról.
Hogy ebben mennyire erősek a tartós gazdasági megfontolások, nehéz lenne megállapítani, mert a munkaerőpiaci igények folyamatosan változnak, bár az tagadhatatlan, hogy a munkaalkalmak elvétele a helyiektől mondhatni örökzöld propagandatémának számít gazdasági nehézségek idején, márpedig Európában sokan beszélnek arról, hogy ismét fennáll a recesszió veszélye, de legalábbis lassul a növekedés.
A gazdaságinál azonban sokkal markánsabb és egyértelműbb a biztonsági megfontolások szerepe. Minden európai politikai elit rémálma, hogy történik valamilyen terrorista szörnyűség – Franciaország az elmúlt években több ilyet is átélt –, és a felháborodás azokra zúdul, akik ráeresztették a társadalomra a veszélyes emberek tömegét. Nem lehet nem figyelembe venni, hogy a Nyugat-Balkánt a 20. század végének háborúi mintegy az erőszakra szocializálták, és hogy a félsziget muszlim lakossága körében terjednek a különböző militáns eszmék – bár attól azért nem kell tartani, hogy a Bosznia-Hercegovinában eléggé aggasztó mértékben gyökeret vert szalafista mozgalom tagjai egyhamar szabályszerű módon uniós útlevélre tehetnének szert.
Egy szó, mint száz, akármelyik tagország által jelölt uniós biztos fogja kapni a bővítési tárcát, hivatali idejét az elkövetkező években alighanem szorgos aprómunka tölti majd ki, és az időszak nem fog bővelkedni látványos szakaszhatárokban – újabb tag felvételében szinte bizonyosan nem.
Ha netán Magyarország kapná ezt a portfóliót, akkor Brüsszelben még az is külön fejfájást okozhatna, hogy Orbán ismét látványosan felpörgette a Recep Tayyip Erdoğannal való barátkozást, éppen amikor a török haderő a minap brutálisan rátört a szíriai kurdokra. Márpedig az unióban lassan-lassan kialakul a konszenzus azt illetően, hogy Törökország távolodik Európától, és nem helyes folytatni vele a csatlakozási tárgyalásokat.
Minél több borsot törnek a franciák orra alá az illiberalizmust építő populista keleti tagállamok, annál valószínűtlenebbé válik, hogy egyik kedvenc projektjüket, a mielőbbi balkáni EU-bővítés gondolatát díjaznák Párizsban. A sokszor emlegetett „bővítési fáradtságot” nemcsak az okozza, hogy a 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakozott új tagországok felzárkóztatása hatalmas anyagi áldozatokat követel, hanem az is, hogy a különérdekeket, valamint illiberális különértékeket megfogalmazó, hangoztató keletiek – ne kerteljünk, főként a magyar miniszterelnök – szavai hallatán Nyugat-Európa, rosszat sejtve, szívesen bezárná a bővítési kaput, legalábbis egyelőre.
A britek előbb-utóbb nyilván megtalálják az unió kijáratát. A németek és a franciák maradnak a két domináns tényező. Gazdaságilag természetesen a németek lába alatt szilárdabb a talaj, de a politika csúcsszintjén ez nem tükröződik. Angela Merkel megfáradt, és érzékelhetően megviselte a sok bírálat, amelyet a menekültügy kezdeti kezeléséért kapott. Németországban az eddigi legnagyobb pártok meggyengültek, az új erőviszonyok még nem szilárdultak meg. A Szajna partján Emmanuel Macron sincs könnyű politikai helyzetben, de neki nincs szalonképes kihívója, és úgy érzi, megengedheti magának, hogy Európa-politikát alkosson. Ő akarja megszabni, merre tartson a kontinens. Eddig megismert koncepciója arról szól, hogy minél szorosabb összeolvadást akar az arra hajlandó EU-tagállamok részvételével, ebben minimális követelmény az euró bevezetése, a többieknek pedig a külső pálya marad az arénában. A balkániaknak, bármennyire igyekvők, egyelőre ott az edzőterem.
