Franciaország: a gyűlölet hullámai – Vajon hogyan kell beszélni a gyerekeknek a támadásról?
A mostani támadások hátterében köztudomásúlag a Mohamed-karikatúrák ügye állt. Összességében véve az iszlám világ legtöbb országa visszafogottan reagált Erdogan és Macron diplomáciai csörtéjére – arra, hogy a török elnök lényegében elmebetegnek nevezte francia hivatali partnerét, aki ezt joggal nehezményezte. A konfliktus szinte már tragikomikus jelleget öltött, mikor Erdogan bojkottot hirdetett a francia árukra. Az iszlám országok – például Irán vagy Pakisztán – nem sorakoztak fel a sokkal inkább török hatalmi politikát folytató, mintsem buzgó vallásos elkötelezettséget megtestesítő Erdogan mellett, de igen határozottan közölték Franciaországgal, hogy a karikatúrákat az iszlám elleni sértésnek tartják.
Amibe Erdogan tulajdoinképpen belekötött – és ezzel kiváltotta a diplomáciai hangzavart –, az volt, hogy Emmanuel Macron, Samuel Paty brutális meggyilkolását követően, erőteljes fellépést helyezett kilátásba az iszlamistákkal szemben. Bejelentette, hogy megvédi Franciaország szekuláris értékrendjét, s a mecsetek és az iskolák szigorúbb ellenőrzését ígérte. A török elnök erre azt üzente Macronnak, hogy vizsgáltassa meg az elmeállapotát.
„Mit mondhatnék egy olyan államfőről, akinek fogalma sincs a vallásszabadságról, és aki így kezeli az országában élő különféle vallási kisebbségek több millió tagját?”
– tette fel a szónoki kérdést a török vezető. Szerinte „a fasizmus új szintre lépett Európában”, és „Európának az iszlamofóbia lesz a veszte”.
Macron válaszul mintegy egy hétre hazarendelte konzultációra az ankarai francia nagykövetet. Követelte ugyanakkor, hogy Törökország vessen véget „veszélyes magatartásának a Földközi-tenger térségében” – ez ellen a görögök és a ciprusiak tiltakoznak elsősorban –, valamint elítélte Ankara „felelőtlen viselkedését” a karabahi konfliktust illetően, melyben a törökök támogatást nyújtanak az azerieknek. Macron két hónapot adott Erdogannak a válaszra, és meg nem nevezett „intézkedéseket” helyezett kilátásba.
A francia–török viszályban olajat öntött a tűzre a Charlie Hebdo, amikor karikatúrát jelentetett meg Erdogan elnökről is. A rajzon Erdogan az egyik karjával felemeli egy hidzsábot viselő muszlim asszony meztelen fenekéről a ruhadarabot, aki nevetve nyugtázza a mozdulatot. A nő a kezében ráadásul olyan tálcát tart, melyen – a poharak formájára tekintettel – vélhetően alkoholos italok vannak. A felirat szerint
a kép Erdogan „nagyon mókás” magánéletét jeleníti meg.
A konfliktus jegyében több iszlám országban tüntetéseket tartottak, amelyeken Macron kapott bőven hideget-meleget. Bangladesben például az ország egyik legnagyobb iszlamista pártjának számító Iszlami Andolan Banglades (IAB) szervezett tüntetést a Mohamedet ábrázoló karikatúrák ellen. A dakkai rendőrség közlése szerint csaknem 40 ezren vonultak az utcára, a tüntetők Macront sátánizmussal vádolták. A keményvonalas Vatan-e-Emrúz című iráni újság Macront egyik számának címlapján ördögként ábrázolta. Miután több iszlám országban a francia termékek bojkottjára szólítottak fel, Kuvaitban sok üzlet gyorsan levette polcairól a francia árukat, Katarban pedig az ország állami egyeteme lemondta a tervezett francia kulturális fesztivált.
A francia külügyminisztérium minderre válaszul jelezte: mozgósította a diplomáciai hálózatát annak érdekében, hogy az adott országokban emlékeztesse és magyarázza el Párizs álláspontját az alapvető szabadságjogok és a gyűlölet elutasításának kérdésében. Mindemellett ugyanakkor a francia nagykövetségek utasítást kaptak arra is, hogy erősítsék meg a biztonsági intézkedéseket minden francia érdekeltségű épület és intézmény – nagykövetségek, konzulátusok, iskolák – körül.
A „meggyőző” célzatú tevékenységhez mozgósították a belföldi muszlimokat is: Mohammed Moussaoui, a legfőbb franciaországi iszlám szervezet, a CFCM elnöke szerint az országban nem üldözik a muszlimokat, s ezért arra szólította fel a híveket, hogy védjék meg hazájuk érdekeit e bojkottal szemben.
Nem sokkal később három francia nagymecset – nevezetesen Párizs, Lyon és Réunion sziget nagymecsete –, valamint több muzulmán szervezet közös közleményben ítélte el mindazokat, akik úgymond politikai célokra használják fel az iszlámot. „Vannak pillanatok, mikor szolidárisnak kell lennünk a hazánkkal, amely hetek óta indokolatlan támadásoknak van kitéve” – fogalmaztak a francia muzulmán vezetők, emlékeztetve arra, hogy a francia törvények „nagyon széles teret biztosítanak a szólásszabadságnak, és szavatolják annak az elvét, hogy lehet hinni vagy nem hinni”.
A franciaországi muszlimok helyzete persze több, mint kényes: az országban immár két és fél évtizedes múltja van az iszlamista terrornak.
Az első ilyen jellegű támadásra még 1995-ben került sor – akkor a polgárháborúba sodródó Algéria egyik iszlamista szervezete robbantott Párizsban. Azóta 250-en haltak meg ilyen jellegű akciókban Franciaország területén. A közvélemény-kutatások egyfajta bizarr „hozzászokásról” tanúskodnak: a franciák szemében a terrorveszély jóval kevésbé számít aggasztónak, mint a munkanélküliség vagy éppen a koronavírus.
A mostani eset vad kegyetlensége azonban még ezt a társadalmat is képes volt sokkolni. Meglehetősen paradox a helyzet, hiszen a legutóbbi merényletek jellege – magányos elkövetők, a lehető legkezdetlegesebb eszköz, azaz kés használata – alighanem a francia terrorelhárítás munkáját dicséri. Ma már nehezen képzelhető el az a 2015-ös forgatókönyv, amikor pokolgépekkel, Kalasnyikovokkal felfegyverzett, több főből álló, szervezett kommandók támadtak Párizs bárjaira és egyik koncerttermére.
Franciaországban szokássá vált a tragikus események – nemcsak terrortámadások, hanem különösen kegyetlen bűncselekmények – után is csendes, megemlékező meneteket tartani a helybéli lakosok részvételével. Conflans-Saint-Honore-ban, a főváros egyik távol eső, híresen szép központú külvárosában is összegyűlt pár ezer ember, hogy az iskola meggyilkolt tanárára emlékezzen. A megszólalók szavai a harag mellett az értetlenséget tükrözték, miképpen történhetett meg, hogy lefejezzenek egy tanárt, csak mert megmutatta a diákoknak a Charlie Hebdo szatirikus hetilap hírhedt Mohamed-karikatúráit.
Időközben kiderült, hogy ez így a történtek kissé leegyszerűsítő összegzése. Valójában egyes szülők előzőleg tiltakoztak a rajzok bemutatása ellen. A dolog el is intéződött volna ennyivel, de az eset bekerült a közösségi médiába, és ott azonnal kollektív hisztéria, paranoia és gyűlölködés tárgya lett. Nyilvánvaló, hogy ebben fontos szerepük volt az iszlamistáknak, de annak a közhangulatnak is, melyben minden, ami az iszlámot érinti, azonnal heves érzelmeket vált ki nem kevesekből, mindkét oldalon. A tanárok óhatatlanul az iszlamofóbia és az iszlamizmus közötti harc frontvonalába kerültek, mint a szekuláris oktatás védelmezői. A pedagógus szembesül mindazzal, aminek a kezelésére önmagában alkalmatlan és felkészületlen: a társadalmi feszültségekkel, a növekvő egyenlőtlenséggel és szegénységgel, az egyre erőszakosabb attitűddel, az iszlámgyűlölet és a radikális iszlám egymást feltételező páros jelenségével.
Az „iszlamofób pirománok” legalább annyira tekinthetők a mérgező légkör előidézőinek, mint a radikális „külvárosi imámok”.
A tanárok a még formálódó személyiségű fiatalokkal dolgoznak, a szülők pedig hallatlanul érzékenyek arra, ami gyerekeikkel az iskolákban történik. A mérgező légkörnek áldozatul esett a tanár, a diák és a szülő közötti bizalmi viszony, amit Samuel Paty tragikus sorsa példáz.
A társadalmat érő sokkot csak fokozta, hogy olyan ember esett áldozatul a terrornak, aki hivatásából adódóan gyerekekkel foglalkozik. A média is feltette a kérdést a pszichiátereknek és a pedagógiai szakértőknek, hogy vajon hogyan kell beszélni a gyerekeknek erről a támadásról. A szakértők a mindentudó és mindent megmagyarázó szülői attitűd helyett a gyerekek meghallgatását javasolják – szerintük ez az események feldolgozásának sokkal célravezetőbb útja lehet, mint a bölcs pedagógiai szónoklatok „a köztársaság értékeiről” vagy a francia állammodell laicitásáról.
Sem a Charlie Hebdo szerkesztősége, sem Emmanuel Macron köztársasági elnök nem tudta pontosan megmondani, hogy milyen célt is szolgálnak a Mohamed-karikatúrák, azon kívül, hogy természetesen szólásszabadság van, azaz a közlésüket betiltani nem lehet. A Charlie Hebdo munkatársai legtöbbször az antiklerikális harc képviselőinek tüntették fel magukat. Csakhogy a franciaországi iszlám távolról sem rendelkezik azzal a hatalommal, amellyel a katolikus klérus rendelkezett, mikor az antiklerikálisok a hosszú, kemény küzdelmüket folytatták ellene. Úgy tűnik, hogy a Mohamed-karikatúrák blaszfémiája mögött valójában semmilyen tartalmi üzenet nincs – viszont őrülteket lehet velük provokálni.
