Erdogan háborúi – A komp a túlsó part felé tart
Az eddig is tudható volt, hogy a török társadalom mélyen megosztott. Egyik fele inkább Nyugatra tekint, az európai értékekhez, tradíciókhoz, a radikális világi reformokhoz kötődik. Úgy is mondhatjuk, hogy Kemal Atatürknek az iszlám által uralt múlttal való szakításához kötődik. Ez persze sokkal összetettebb volt annál, mint ahogy azt ma lefestik, például nem lehet megfeledkezni arról, hogy Atatürk maga is tekintélyelvű rendszert épített ki, de tény, hogy megdöntötte a szultánt és elkergette az Oszmán-dinasztia tagjait, akik a kalifa címet viselve jogot formáltak arra, hogy ők legyenek a világ szunnita muzulmánjainak lelki és tényleges vezetői.
A mostani népszavazás hivatalos eredménye, amelyet jóváhagyott az országos választási bizottság, mindössze kétszázalékos különbséget mutatott az igenek és a nemek között. Ezt a halvány különbséget a hatalom a rendkívüli állapot körülményei között érte el. Az ellenzéki képviselők egy része börtönben ül. A sajtó és a televízió gyakorlatilag a kormányzó párt zsebében van. Félmillió ember, akit a kurd városok elleni helyi háborúban elűztek lakhelyéről, feltehetően nem tudott szavazni. Rengeteg választási csalásról számoltak be, amelyeket az országos választási bizottság szentesített. Ha meggondoljuk, még így is túl kicsi a különbség ahhoz, hogy olyan radikális változást hajtsanak végre az államszerkezetben, mint amilyenre most készül a Törökországot másfél évtizede kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP).
MTI/EPA/Török elnöki sajtóhivatal
A népszavazásra bocsátott 18 pontos alkotmánymódosítás lényege, hogy Törökország ezentúl elnöki köztársaság lesz. A parlament hatásköre minimálisra zsugorodik, a miniszterelnöki poszt megszűnik, az elnök nevezi ki a kormányt, terjeszti elő a költségvetést, nevezi ki a fő tisztségviselőket. A bírók és az ügyészek kinevezése is egy olyan testület jogköre lesz, amelynek összeállítása az elnök előjoga. Az államfő ezentúl hivatalosan sem a nemzet képviselője lesz, hanem pártember. Erdogan eddigi elnöki működése során sem vette komolyan a pártokon felül álló jelkép szerepét, egyértelműen azt képviselte, hajtotta át, ami az általa alapított AKP ideológiájának és érdekeinek megfelelt. A 2003-tól a miniszterelnöki, 2014 óta a köztársasági elnöki posztot betöltő török vezető teljes pályafutása alatt a politikai iszlám híve volt. Kormányzása kezdetén mégis kifejezetten liberális, nyitott arcot mutatott. Az AKP képviselői listáira liberális személyeket, más felekezetek tagjait is felvette. Kiegyezésre törekedett az örményekkel, később a kurd ellenállással is. Uralma első szakaszában számos olyan lépést is tett, amelyek az Európai Unióhoz való közeledést szolgálták. Ilyen volt például a halálbüntetés eltörlése. Most ennek a visszafordítását helyezi kilátásba.
Erdogan fő ellensége mindvégig a régi kemalista elit és ideológia volt, fő szövetségese pedig sokáig Fethullah Gülen hitszónok, aki több évtizede építette mozgalmát, kiterjedt oktatási és üzleti hálózatát. A Gülen-rendszerben felnőtt káderekkel tudta Erdogan helyettesíteni a régi gárdát. Feltehetően a bíróságokba és az ügyészségbe, valamint a rendőrségbe beépült Gülen-hívek indították a bizarr koncepciós pereket a kemalista köztársaság fő támaszát jelentő hadsereg több vezetője, továbbá professzorok és újságírók ellen. Ez segítette Erdogant a fokozatos hatalomátvételben.
Valami azonban elromlott a két férfiú nagyszerű barátságában. Gülennek nem volt ínyére, hogy a főnök ambíciói elszabadultak s Erdogan egyre inkább a muzulmán világ új vezetőjeként, az oszmán nagyság újraépítőjeként tekint önmagára. Nem tetszett Gülennek az Izrael-ellenes retorika és a kezdődő Nyugat-ellenesség sem. Gyanakodva tekintett Törökország militáns Szíria-politikájára is. Gülen mindvégig ellenezte a kiegyezést a Kurd Munkáspárt (PKK) szeparatista gerilláival. Az 1999 óta egyesült államokbeli önkéntes száműzetésben élő „imám” akkor fordult végleg korábbi patronáltja ellen, amikor az véres erőszakot alkalmazott az isztambuli Gezi park védelmében tüntető fiatalok ellen. Ezután lépett fel gülenista nyomozók és ügyészek csapata az Erdogan környezetében dúló korrupció ellen. Ez a közvetlen veszélyeztetettség vezethetett el odáig, hogy Erdogan úgy döntött: elnöki rendszert épít és minden hatalmi ágat maga alá gyűr.
A tavaly júliusi pancserpuccs talán azért indult, hogy ezt megakadályozza. Ennek leverése után azonban a török elnök elhatározta, nem játszik tovább demokratát, hanem az egyeduralom putyini útjára lép. Ez a hatalmi politika pedig egyértelműen távolítja az EU-tól és az európai értékektől, az ellenőrzött és kiegyensúlyozott hatalomtól, a szabad sajtótól, a független bíróságoktól.
Az új Asena
Ő az egyetlen, aki képes megdönteni belátható időn belül Erdogant. Ezt mondja a telefonban Faruk, török kollégám, amikor Meral Akşenerről kérdezem. Szerinte a hatvanegy éves asszony még nagyobb hatással van a tömegekre, mint a hivatalban lévő elnök. Nem sok hiányzott, hogy megszerezze a férfiak uralta nacionalista MHP párt elnökségét tavaly. Lemaradt a versenyben, de szakított Bahçeli pártelnökkel, aki Erdogan mellé állt a népszavazás ügyében. Akşener a török nacionalizmus nevében, Atatürk örökségére hivatkozva támadja Erdogant és korrupt pártját. Gyűlésein szokatlanul nagy tömeg gyűlik össze, és sokszor azt kiabalják, hogy „Meralt miniszterelnöknek!” – meséli a kolléga. Neki a legkevésbé sem rokonszenvesek a politikusnő nézetei, főleg kurdellenessége vagy az, hogy elkeseredetten tagadja, hogy a törökök örmények százezreit ölték meg az első világháború alatt. De ő is úgy gondolja, hogy Akşenernek jó esélye lehetne arra, hogy új, zsarnokság elleni pártban egyesítse a középjobb erőket. Azt mondják sokan, hogy ő az új Asena. Asena? Ő a nőstényfarkas, aki hajdan megmentette a törököket – tudom meg a rövidített legendát. Hát egy kis csoda biztosan jól jönne a török ellenzéknek – sóhajt.
Az elmúlt évek választásai arról győzhették meg, hogy bár sokan támogatják, de a létező alkotmányos viszonyok között soha nem tud átütő többséget szerezni. Amikor ugyanis elkezdett távolodni Európától, szakított azon középrétegekkel is, amelyek addig támogatták őt a gazdasági prosperitás és az európai integráció reményében. Erdogannak volt esélye a kurd lakosság egy részének támogatására, de ezt is elveszítette, amikor felmondta a békefolyamatot a PKK-val. Valóssá vált a veszély, hogy tartósan kisebbségbe szorul. Ezért lépett a hadiösvényre: háborút hirdetett szinte mindenki ellen. Ellenségnek nyilvánította legfőbb NATO-szövetségeseit és Törökország legfontosabb gazdasági partnereit, az EU-t és az Egyesült Államokat. Háborút folytat a kurd nép ellen és állandóan támadja a majd húszmilliós törökországi alevita vallási közösséget. Jellemző, hogy a népszavazási győzelemhez kik gratuláltak neki: Trump, Putyin és Orbán.
Erdogan feltehetően még nem döntötte el, mi a jó neki. Szakítani az európai álommal és végleg szembeszegülni országa felével, vagy Törökországból Oroszországgal szövetséges iszlám köztársaságot formálni, amely felmondja a hatvan éve létező NATO-tagságot is? Valószínűbb, hogy mégsem viszi szakításig a dolgot. Hamarosan kiderül. Ha referendumot hirdet az EU-s tagsági tárgyalások felmondásáról, Oroszországtól rendel S–400 légvédelmi rakétarendszert vagy a elrendeli a halálbüntetés visszaállítását, tudni fogjuk, mi a török jövő.
