Csak ellenség legyen – A frontban gazdag Törökország
A támadást különösképpen nem indokolták Ankarában, a helyi kurd alakulatok nem provokálták a törököket. Az akcióba bevonták a Szabad Szír Hadsereg nevű szabadcsapatokat is, s Recep Tayyip Erdoğan török államfő megígérte, a támadás kiterjed majd a másik Manbidzsra, a másik szíriai kurd enklávéra is. A török támadásra szokatlanul visszafogottan reagált az Egyesült Államok, Oroszország és Irán is, miközben nyilvánvaló, hogy alaposan belezavart a nagyhatalmak köreibe. Törökországban az akciót a kormánypárt úgy adja el, hogy az voltaképpen a törökországi kurdok szeparatista szervezete, a PKK ellen irányul. Ezzel Erdoğan megszerezte a balközép ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) támogatását is.
A török elnök igazi oszmán szultánhoz méltó szókészlettel és dühvel kelt ki a Népi Védelmi Egységeknek (YPG) nevezett szíriai kurd fegyveres erő ellen. Terroristának nevezte őket, a területet terrorista kígyófészeknek, s ennek elpusztítását ígérte. Azt állítja, hogy a szíriai kurd szervezetek szoros kapcsolatban vannak a PKK-val. Az Egyesült Államokról pedig azt mondta, hogy az hátba támadta Törökországot, amikor hozzálátott, hogy a háború tépte térségben helyi határvédelmi erőt szervezzen részben a YPG harcosaiból, részben az arab Szíriai Demokratikus Erők (angol rövidítéssel SDF) katonáiból. Utóbbiak azok az Aszad-rendszer ellen harcoló nem dzsihadista szír felkelők, akiket az amerikaiak fegyvereztek fel és képeztek ki.
Az eredeti amerikai terv sajátos helyi hadsereget hozott volna létre. Ezeknek a katonáknak az lett volna a feladatuk, hogy megállítsák a szétvert Iszlám Állam (ISIS) nyugatra szivárgó martalócait. Az amerikai kormány aztán, legalábbis a felszínen, gyorsan meghátrált szeszélyes török szövetségese elől. Az illetékesek szerint valaki csupán félreérthetően nyilatkozott, nincs szó új, amerikaiak által fenntartott és kiképzett hadseregről, csupán a helyi közösségeket akarják megerősíteni a határtérségben. Hogy ez mennyire nyugtatja meg Erdoğant, azt nem tudni. Az új helyzet azonban biztos, hogy jól jött neki, mert alkalma nyílt újabb hadjáratra, bárki ellen.
Most így a szíriai kurdok vannak éppen soron. Annyira fontos volt a török elnöknek, hogy megmutathassa elszántságát, hogy elküldte Moszkvába tárgyalni Hulusi Akar vezérkari főnököt, és legfőbb bizalmasát, Hakan Fidant, a Nemzeti Hírszerző Szervezet főnökét. Az oroszokkal azért kell tárgyalniuk, mert Afrinban több száz orosz katona van, a térség légterét az orosz légierő felügyeli, és az Aszad-rendszerrel nincs a törököknek hivatalos kapcsolatuk. A damaszkuszi kormány jó előre jelezte, hogy bármilyen török beavatkozást agressziónak minősít. Az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy Moszkva beleegyezzen a török katonai beavatkozásba, ez ugyanis teljes hitelvesztés lenne a háborús térségben. Szír szövetségese épp az egyik utolsó, felkelők által irányított terület, Idlib pacifikálására készül. Az oroszok január legvégén Szocsiban rendeznének békekonferenciát. Mindebbe nem illeszkedik a katonai akció engedélyezése még akkor sem, ha Ankara újabb rendelést adna fel orosz haditechnikára.
Erdoğan folyamatos harcban áll. Akkor is, ha nem támadja senki. Január 18-án a parlament újra meghosszabbította a 2016 nyarán bevezetett rendkívüli állapotot, amely több állampolgári jog korlátozásával jár, s a hatóságokat felhatalmazta, hogy tízezreket tartóztassanak le, köztük ellenzéki képviselőket is. Azóta legalább ötvenezer ember került börtönbe, legalább 150 ezren vesztették el állásukat, rendőrök, tanárok, közalkalmazottak, és elvették az útlevelüket is.
Minimálisra korlátozták a sajtószabadságot, újságírókat tartanak börtönben. A török rendszer gyakorta változtatja, éppen kit nevez fő ellenségének. A kudarcos katonai puccskísérlet után Fethullah Gülen és szervezete, a Hizmet lett az. Az Egyesült Államokban élő muszlim hittudóst azzal vádolja Erdoğan, hogy meg akarta őt gyilkoltatni, s a fegyveres erők útján át kívánta venni a hatalmat a demokratikusan megválasztott kormánytól. A másik közellenség a PKK. Kurd gerillák valóban partizánháborút folytatnak Kelet-Törökországban, de előtte évekig fegyvernyugvás volt. A tűzszünetet és a tárgyalásokat Erdoğan rúgta fel, s indította újra pusztítást.
Rövid ideig ellenségnek számítottak a különböző dzsihadista szervezetek is. Kezelésük soha nem volt egyértelmű. A kormányzó Igazság és Fejlődés (AK) párt alapvetően szunnita iszlám alapokon áll, elvei a Muszlim Testvérek eszméihez közeliek. Amikor Szíriában kitört a háború, a török hatóságok nem állították meg azokat, akik a dzsihadistákhoz akartak csatlakozni. Feltehetően fegyverrel és kiképzéssel is segítették őket, s éveken át nyújtottak neki hátországot. Sokak szerint az ISIS is kapott a török fegyverekből.
Menekülő törökök
Tavaly tizenkétezer török állampolgár kért menedékjogot Európában, hivatkozik az Eurostatra az al-Monitor közel-keleti ügyekkel foglalkozó internetes magazin cikkírója. Ez a háromszorosa a megelőző évinek. A 2016-os nyári puccskísérlet után megindult a törökök kényszerű emigrációja. Az állásukat és útlevelüket elveszítő emberek néha kétségbeesett lépéseket tesznek. Tavaly novemberben vetette partra a görögországi Leszbosz szigetén a tenger a Maden házaspárnak és egyik gyermeküknek a holttestét. A szülők pedagógusok voltak, akiket kitettek az állásukból, mert Gülen híveinek mondták őket. Nem volt más választásuk, mint a menekülés. A görögországi menekülttáborokban rengetegen vannak hasonló sorsú emberek, szinte valamennyien felsőfokú végzettségűek. Sok a kurd, akinek a kelet-törökországi katonai offenzíva megsemmisítette az otthonát, aki elvesztette megélhetését. A hatalom az egyetemekről is kizárta azokat a diákokat, akiket megvádoltak, hogy valamelyik „terrorista” szervezettel rokonszenveznek. Lavrion kisvárosban négyszáz törökországi kurd él maguk szervezte menekülttáborban. Nem kapnak segítséget a görög hatóságoktól, önkéntesek segítik őket élelemmel. A gülenisták többnyire bérelt lakásokban élnek együtt, és gyakran tartanak találkozókat más gülenistákkal, segíti őket a szervezet külföldről is – írja az al-Monitor. A lapnak nyilatkozó török menekültek többnyire Németországba vágynak, mert ahogy mondják, Görögországban a görögöknek sincs elég munka.
A török rendszer gyakran nevezi ki ellenséggé a vele szövetségben álló Nyugatot is. Az Európai Unióval, különösen Németországgal vívott állandó harca mellett az Egyesült Államok is Erdoğan célkeresztjébe került. Washington főbűne, hogy nem adja ki Gülent. A török igazságszolgáltatás bizonyítékait Amerikában gyengének ítélték. Most viszont nyilvánossá lett, hogy az Egyesült Államok nemcsak megtartja katonai kapcsolatát a szíriai kurdokkal, de Rex Tillerson külügyminiszter azt is megerősítette, hogy Szíria területén marad a jelenleg is ott ténykedő kétezer amerikai katona. Az amerikaiak nem akarják megismételni a hibát, amelyet Irakban követtek el, ahonnan 2011-ben kivonultak, s olyan hatalmi űrt hagytak maguk után, amelyben létrejöhetett a dzsihadista martalócállam. A törökök válaszul Nemzeti Fegyveres Erők néven húszezer fős hadsereget szerveznek szíriai felkelőkből, akik sem nem kurdok, sem nem Nyugat-barátok. Vajon milyen irányzathoz tartoznak?
Erdoğan ellenségei közé tartoznak a hazai „nyugatosok”, akik nem követik az iszlamista-nacionalista eszmét, s az oszmán múlt helyett nyugati jövőt képzelnek hazájuknak. Vannak köztük jobboldali nacionalisták és baloldaliak is. Az ellenség státusa jár továbbá a húszmilliós alavi vallási kisebbségnek is. A különböző jogvédőkkel, emberi jogi, kisebbségvédelmi szervezetekkel éppen úgy bánnak, mint Vlagyimir Putyin Oroszországában. A rendszer célja az, hogy állandó izgalomban tartsa a táborát azzal, hogy az országot veszély fenyegeti. Állandó feszültségeket kelt ezért belföldön, és szakadatlanul provokálja külföldi partnereit. Törökország két éve képes volt visszafogni a menekültek áradatát, most viszont egy másfajta hullámot gerjeszt. A saját üldözöttei indulnak útnak.
