Végjáték Bolíviában
Jó tíz évvel ezelőtt az Európai Parlamentben tanúja lehettem a frissen megválasztott bolíviai elnök, Evo Morales sikeres látogatásának. Lendületesen és meggyőzően beszélt országa – a legszegényebb dél-amerikai állam – problémáiról, az indián többség jogfosztott helyzetéről és egyféle szocialista jövőképről.
Maga is indián volt, paraszti családból származott, szakszervezeti aktivistaként kapcsolódott be a politikába. Tisztességes és szabad választáson győzte le konzervatív ellenfelét, és nem forradalmi, hanem mérsékelt átalakulással képzelte el országa szocialista jövőjét. De előadásánál is emlékezetesebb volt számomra egy szűkebb körű találkozó pártja egyik képviselőnőjével. Fiatal indián parasztasszony volt, aki Morales győzelméig a kokacserje-ültetvényeken dolgozott. Maga elé tett egy zacskót, abból elővette a kokaleveleket, és folyamatosan rágta őket. Spanyolul tudó kollégáim szerint nem is beszélt tökéletesen spanyolul, nyilván valamelyik indián nyelv volt az anyanyelve. Lelkesen szólt arról az új, igazságos társadalomról, amelyet elvtársaival meg fog valósítani Bolíviában. Rokonszenvvel és némi kétellyel hallgattam. Nagyon hitte, amit elmondott, de hát sok történelmi tragédia kezdődött úgy, hogy naiv és jó szándékú emberek őszintén hittek az ügyükben.
Evo Morales első elnöksége 2005-ben kezdődött, s akkor beilleszkedett a nyugati média által „rózsaszín hullámnak” nevezett latin-amerikai baloldali fordulatba. Argentína, Ecuador, Brazília és az inkább vörös, mint rózsaszín Venezuela nem a kubai modell szerint, hanem az államosítások és a piacgazdaság kombinációjával próbálta mérsékelni a botrányos szegénységet. Maga Morales, miután államosította az ország földgázszektorát, nem szakított külföldi befektetőkkel, amiért szélsőbalos ellenfelei olykor a „neoliberalizmus ügynökének” is nevezték. Józan gazdaságpolitikája a körülményekhez képest eredményesnek mondható. Elnöksége alatt nőtt az ország GDP-je és csökkent a társadalmi egyenlőtlenség. Gazdasági-pénzügyi értelemben már csak azért sem nevezhető populistának, mert bő egy évtized alatt több mint tízszeresére növelte Bolívia arany- és valutatartalékát.
Bolíviában a lakosság alig tizenöt százaléka számít fehérnek vagy kreolnak. Évszázadokon át övék volt a vagyon, a tudás, lényegében az egész államgépezet, az ő pártjaik és tábornokaik vetélkedtek egymással a hatalomért. Amúgy elég ügyetlenül, mert a folyamatos háborúk alatt az ország elvesztette területe felét, benne tengeri kijáróját is. Ez utóbbit Chile hódította meg. A bolíviai irredentáknak ez a területi veszteség fáj a legjobban, még mindig vannak, akik visszaszereznék nyugati szomszédjuktól a tengerparti sávot. A lakosság nagy többségét kitevő indiánokkal azonban legfeljebb ágyútöltelékként számoltak. Helyzetüket sokan, joggal, a dél-afrikai apartheidhez hasonlították.
A Morales-kormányzat legrokonszenvesebb tette a bennszülött lakosság emancipációja volt. Ennek megfelelően megváltoztatták az ország nevét, így lett Bolívia „Többnemzetiségű Állam”, ezért lett a spanyol mellett a kecsua és az ajmara is hivatalos nyelv, s így kerültek vezető pozícióba indiánok az új rendszerben. Még a filmvásznon is megjelentek az indián karakterek, előtte a bolíviai mozi Hollywoodot másolta, szigorúan csak fehér sztárokkal.
A folyamatos GDP-növekedés, a józan gazdaságpolitika és az átfogó szociális programok révén jelentősen csökkent a szegénységben élők száma. Rengeteg iskola, kórház épült, a bennszülött közösségekbe is eljutott a civilizáció. Morales leghűbb támogatói azok a milliók, akiket ő emelt ki az európai mértékkel felfoghatatlan nyomorból. Mint mindennek, természetesen ennek is ára volt. Bolíviáé Latin-Amerika második legnagyobb földgázmezője, ez azonban földrajzilag egyenlőtlenül terül el az ország alatt. A kitermelés abban a négy tartományban a legintenzívebb, ahol a lakosság jó része kreol, és a középosztályhoz tartozik. Ők folyamatosan tiltakoznak az ellen, hogy a földgázbevételek 65 százaléka a központi büdzsébe és onnan a szegények lakta régiókba került.
Az autonómiára vágyó tartományok közül Santa Cruz a legfejlettebb. Székhelyén ölték meg a kormányerők Rózsa-Flores Eduárdót és két társát egy máig tisztázatlan akcióban. A kormány változata szerint a szeparatisták megbízásából készültek egy terrorcselekményre, az ellenzék viszont úgy tudja, hogy a kormány titkosszolgálata ugratta be őket egy látványosan leleplezhető kalandba.
Evo Morales nagy meglepetésre fölényesen nyerte meg a 2005-ös elnökválasztást. Első elnöksége vitathatatlanul sikeres volt, így 2009-ben már kétharmados többséggel választották újra az ország vezetőjévé. Ekkor volt népszerűsége csúcsán. A szociális programok már beindultak, a vegyes gazdasági modell bevált, és számíthatott a hasonlóan balos latin-amerikai országok rokonszenvére is. Két irányból ugyanakkor folyamatos kihívások érték a politikáját. Az általa amúgy minden eszközzel támogatott bennszülött közösségek (a környezetvédőkkel együtt) tiltakoztak a területükre tervezett utak, termelő beruházások ellen, a „Földanya” (Pachamama) szentségére hivatkozva. A gazdagabb tartományok és lakóik pedig folyamatosan szerették volna visszaállítani a régi rendet, amelyben övék az energiakincsből származó bevétel. Annak idején az egész világot bejárta az a fotó, amelyen Morales egy sarló-kalapáccsal díszített feszületet ajándékoz Ferenc pápának. A pápa jóindulattal elfogadta, hiszen nyilván tudta, hogy azt egy jezsuita szerzetes készítette, akit az előző jobboldali rezsim kínoztatott és öletett meg.
Második elnöksége alatt Morales bejelentette, hogy harmadik elnöki ciklusra már nem vállalkozik. Ehhez képest 2014-ben újra elindult, és hatvan százalékot szerzett. Még az ellenzékinek számító Santa Cruz tartományban is valamivel ötven százalék fölött végzett. Beérni látszott az a vegyes gazdasági modell, amely a piaci mechanizmusokkal megtermelt javakból orvosolta a szociális feszültségeket. Előbb ígéretet tett arra, hogy negyedik ciklusra már biztos nem vállalkozik, két évvel később mégis kiíratott egy népszavazást, amely lehetővé tette volna számára az újabb elnöki terminust.
Ezt a népszavazást elbukta, ennek ellenére idén októberben ismét ő lett a szocialisták elnökjelöltje. Bár állítólag nyert, a közvélemény jelentős része s ami fontosabb, a rendőrség és a hadsereg is ellene fordult. Nagyravágyása, a megfelelő utód kiválasztásának elmulasztása derékba törte sokáig szép és ígéretes pályáját. Története jól példázza, hogy a hatalom megszerzésénél sokszor még nehezebb az arról való méltóságteljes lemondás.
Az új vezetést az eddigi konzervatív ellenzék adja. Bolívia minden fejlődés ellenére szegény ország maradt, és a javakból nem lehet egyszerre kielégíteni a középosztályt és az indiánokat, Santa Cruzt és az elmaradott térségeket. A konzervatívok most triumfálhatnak, de a szociális feszültség – mint szinte az egész Latin-Amerikában – még újabb fordulatokhoz vezethet a baloldal és a jobboldal küzdelmében.