Bécsi vér

Abban az évben nem volt operabál. Pedig már karácsonykor kezdtek készülődni a ruha- és frizuraköltemények poétái, az új partnerről álmodó kis kisasszonyok, a snájdig kadétok, a táncmesterek, zenészek, cukrászok, pincérek és fiákeresek, szóval mindazok a bedolgozók és alkalmi szakemberek, akik ezen az éjszakán szoktak tisztes Taschengeldre szert tenni. A nagy zenepalota csillárjaiban, szalonjai és páholyai falikarjaiban ezernél több gyertyaégőt cserélnek ki ilyenkor, hogy csaknem ugyanennyi elsőbálozó Fräulein kaphassa fel fejét a programnyitó fanfárok hangjára, s a Kék Duna dallamára.

– A levegő viszont petárdák nélkül is loporszagú lehetett – próbálkoztam az 1934-es év politikai helyzetének visszamenőleges felidézésével, de útikalauzaim leintettek.

– Még nem – emelte fel mutatóujját az idős újságíró, Albert Hirsch. Neve József Attila élettörténetéből cseng vissza. Társa, Havas Imre magas rangú katona: ezredes. Hajdan, tizenévesen mindketten a Schutzbund benjáminjaiként hordták a muníciót, kézjegyeik pedig máig ható nyomot hagytak a Marx Hofnak nevezett lakótömb klinkertégláiban. Egyébként emigráns családjaik ihletése mellett mintha ezek a forró napok jegyezték volna el őket az antifasizmussal. Hirschet 1945-ben de Gaulle nevezte ki őrnaggyá, Havas pedig katonai attaséként szolgált késobb Berlinben, majd Bécsben. Ma már mindketten az elíziumi mezőkön járnak.

Zarándokutunk idején még az SPÖ regnált Bécsben, amely plakátokkal, kiadványokkal idézte fel az ötven évvel azelőtt történteket. Bejártuk az Arsenal környékét. A robusztus tömbben pihent egykor a munkásság önvédelmi fegyverkészlete: húszezer karabély és hatszáz géppuska. A jobboldali kormánymilícia már 1927-ben rá akarta tenni a kezét, de a választásokon győztes szocdemek kiegyeztek velük egy kétkulcsos rendszerben. Fél évszázaddal e rohanó és szomorú események után szinte hihetetlen képet idéz olvasója elé a korabeli Arbeiter Zeitung reprintje: „A nemrég még 52 milliós birodalom központi területén az ipari termelés a háború előttinek a harmadát sem éri el. A lakosság ellátása aggasztó. Az ifjú köztársaság szegényes gyermekágya mellett az ínség énekli altatódalát...” A cikk mellett tusrajz, K. K. szignóval. Talán Käthe Kollwitz munkája volt, a határon túlról.

Járunk az igazságügyi palotánál. A körülötte történtek kemény emlékképeket hagytak a korabeli lapokban, mozihíradókban. A gyakori tüntetések akkor dagadtak itt vészes tömeggé, amikor a schattendorfi munkásgyilkosok felmentő ítéletét jöttek számon kérni bécsi tízezrek. Elkeseredésükben gyújtogatni kezdtek, mire a kivezényelt rendőrosztagoknak sortüzet vezényeltek: éles lőszerrel, közibük. Az áldozatok száma meghaladta a több tucatot. A mából visszanézve ezeket a képeket, némi kijevi hasonlóság látszik felsejleni.

A harmincas évek eleje egyaránt radikalizálta a bécsi munkástömegeket és a karhatalmat. Utóbbit mind nagyobb hőfokra gerjesztette a Ballhausplatz új lakója, egy bizonyos Engelbert Dollfuss. Ha már személyes megjelenéseivel nem volt lefegyverző hatása a mini-Metternichnek becézett és állandóan katonaruhát hordó, mélynövésű kancellárnak, hát kiélte magát a parádékon.

Az új kormánypolitika különös volt, ki is hívta maga ellen a Führer haragját. Kapcsolatépítésre ok Berlin helyett ugyanis Rómába és Budapestre jártak. Gömbös tanácsaiban nem volt sok köszönet. Mussoliniét viszont megfogadta Dollfuss, és szép sorjában leszámolt mindazzal, ami még a szocdem rezsim maradványának volt nevezhető. Ugyanakkor szabadjára engedte a nacionalista gőgöket és gőzöket, végül bejelentette úgynevezett innsbrucki programját, mely maga volt az ausztrofasizmus, igaz, nem náci német értelemben. A Heimwehr viszont a jól felszerelt kormányhadsereg rangjára emelkedett, és bizonyos rendőrségi jogosítványokat is kapott. A legpiszkosabb munkát azonban nem neki szánták.

– Itt ez a Messerschmitt-vallomás – vett elő egy régi kőnyomatost Hirsch –, aki nem a repülős ember, hanem Amerika egykori berlini főkonzulja, majd bécsi követe. Ezt mondta a nürnbergi perben, a tanúk padján: „Megbízható adatok birtokában állíthatom, hogy az ideiglenesen betiltott osztrák nemzetiszocialista párt tagjaiból vitték a kiválasztottakat németországi speciális kiképzésekre. Aztán vissza-visszadobták őket a bajor–osztrák határon, mert ok voltak a kiválasztottak a legképtelenebb szabotázsakciók és gyilkosságok elvégzésére. Ez volt az Osztrák Légiónak nevezett félkatonai alakulat.” A példatárból kezd kirajzolódni a Harmadik Birodalom azon stratégiája, amellyel kijelölt érdekszférái mielőbbi bekebelezésére tört, mint Spanyolországban – mondja Havas, rögtön arra is utalva, hogy a bécsi események két évvel előzték meg Franco pártütését.

Az illegalitásba vonult Schutzbundot február 12-én érte a felszámolására indított támadás. A fegyverek párbeszéde Linzben kezdődött. Távíró továbbította a hírt Bécsbe, ahol általános sztrájk volt rá a válasz. Julius Deutsch Manlicherével vezényelte munkásosztagait. Védekezéseknél jó szolgálatot tettek a városszéli roppant lakótömbök. A „vörös övezet” mindaddig felfogta a golyózáport, amíg a tüzérséget be nem vetették ellene. Aztán lángra gyúlt a Karl Marx Hof és a többi munkáslakótelep Döblingtől Floridsdorfig. De az igazi megtorlás csak ezután következett. A felkutatott és letartóztatott „lázadók” százával végezték a statáriális kivégzőosztagok golyóinak célpontjaként.

Az utcai harcoknak egyébként egy furcsa akció vetett véget, igazolva az Osztrák Légió színre léptét. A Ballhaus őrsége ugyanis abban a tévhitben engedett bebocsátást az osztrák egyenruhás katonák teherautóinak, hogy erősítés érkezett. Csakhogy a jövevények megrohanták a kormányépületeket, és hajtóvadászatba kezdtek a még ott tárgyaló szociáldemokrata képviselők után. A tiltakozó Dollfusst dolgozószobájában közvetlen közelről lőtte fejbe egy Planetta nevű SS-altiszt. A nap krónikájához tartozott az is, hogy megtámadták a rádió épületét, és fegyverrel követelték egy álhír beolvasását: „A lemondott Dollfuss-kormány helyett az ügyek intézését dr. Rintelen vette át.” A Hitler által is jóváhagyott „stájer császár”, azaz kancellárjelölt a Grand Hotel bárjában türelmetlenül várta a rádió híradását. Ez azonban azért maradt el, mert néhány hazafias gondolkodású mérnök kikapcsolta a bisambergi adót. A ballhausplatzi zűrzavarban viszont hirtelen ott termett a német követ, és kiügyeskedte álruhás honfitársai kimentését. Dollfuss ezalatt csöndben elvérzett egy kereveten.

– Látja, kérem, ott történt a merénylet – mutatott egy örökmécsesre Kreisky utóda, Sinowatz kancellár, aki az ötvenedik évforduló alkalmából fogadott exkluzív interjúra. A régmúlt eseményekről szóló emlékezésen készült felvételt azóta is gyakran visszahallgatom: – A két politikai erő, Otto Bauer és Seipel prelátus viszonya 1933-ra úgy elmérgesedett, hogy vitáik a parlament széteséséhez vezettek, egy évre rá pedig már a fegyverek nyelvén folytatódtak. Én akkor ötéves voltam, de jól emlékszem a velünk elő nagybátyámra, aki vidéki házunk pincéjében működtette a párt illegális kézinyomdáját. A röplapokért és brosúrákért éjszaka jöttek az összekötők, érte meg hajnalban a rendőrök...

Hadd idézzek végül egy epizódot, amely maga is zenei keretbe foglalhatná írásomat: Joseph Kosma utolsó pesti látogatása kapcsán. Pályatársait Fészek-beli éjszakai zongorájánál a melódiák hasonlóságaival szórakoztatta. A J’attendrais-t például ügyesen átjátszotta a Pillangókisasszony Zümmögő kórusára, aztán megannyi derűvel kísért improvizációja átúszott leghíresebb sanzonjába. Döbbent tekintetek kérdezték: hát ez is? Prévert-szöveg – bennfenteskedett Cziffra, de Kosma már magyarul is tudta: Hulló falevél, lehull a fáról... elvitte őt az őszi szél...

Aztán hirtelen változott az ütem, és a szöveg is, az ismétlésre.

– Mi is ez? – töprengett félhangosan Fényes Szabolcs, de Turán Pál kimondta:
– A bécsi munkásinduló, anno 1934... Repülj, te lángoló...

Azt viszont senki sem kérdezte, hogy melyik dallamvilágból fakadt a másik. Az a bizonyos őszi szél elvitte ennek az emlékeit is.