Az invázió

A D-Day a mindenkori hadművelet megkezdésének kódjelzése az angolszász katonai nyelvben. E páratlan hadművelet sikerének egyik alapja – a túlerő mellett – a különösen szigorú titoktartás és az ellenség félrevezetése volt. A németek a csatorna legszűkebb szakaszán, Calais és Dieppe között várták az inváziót, hiszen a szövetségeseknek kikötőkre lesz szükségük, hogy kirakhassák az óriási mennyiségű hadianyagot. S ezt a nézetet csak erősítette a nyugatiak ügyesen hamisított hírforgalma: a sűrűn sugárzott rádióüzenetek azt sugallták, hogy Kent és Sussex grófságban, Calais-vel szemben állomásozik az invázióra szánt amerikai hadseregcsoport. Párhuzamosan egy másik, hasonlóan hamisított hírforgalom viszont arra engedett következtetni, hogy Norvégiában lesz a partraszállás. Tehát ott is készülni kellett...

A németek már 1942-ben megkezdték az európai birodalmuk nyugati partjait védő erődítésrendszer kiépítését. Mindvégig: a Festung Norwegen fjordjaitól egészen a francia–spanyol határig. Tüzérségi lőállások, tankcsapdák, bunkerek, aknamezők. A védrendszer különösen erős volt francia kikötők, Calais, Cherbourg, Saint-Malo körül, de az Atlantikwall sok része messze nem volt készen: az odavezényelt tábornok, Erwin Rommel azt jelentette Berlinnek, hogy az ő szakaszán csak 18 százalékban áll a védfal. Egyébként Führere, aki utóbb őrült parancsaival nagyban hozzájárult az invázió sikeréhez, a támadásra – tábornokaival ellentétben – Normandiában számított.

Akármiként is: a szövetségesek bármely parton túlerőben lettek volna – tudniillik 1944-re. Partnerük, Sztálin már 1941 őszétől szorgalmazta nyugati front megnyitását, de Churchill időt kért: bár 1940 májusában a brit csapatok túlnyomó részét sikerült kimenteni Franciaországból, még amerikai segítséggel sem volt akkor ilyen támadáshoz elegendő szállítóhajó, légierő. 1943 derekára a szövetségesek győztek Afrikában, júliusban következett a szicíliai invázió, majd egész Olaszország felszabadítása. Még májusban, egy washingtoni tanácskozáson született döntés az 1944-es franciaországi partraszállásról azzal, hogy ahhoz további hajókra van szükség: a meglévők nem nélkülözhetők a Földközi-tengeren, illetve a csendes-óceáni hadszíntéren.

Hetven éve a La Manche csatornán így is voltak cirkálók, rombolók mellett sétahajók, jachtok – minden vízi jármű kellett, amely katonát tudott vinni. Az amerikai főparancsnok, Eisenhower tábornok s az inváziót vezénylő brit kollégája, Montgomery eredetileg május 1-jére tűzték ki a hadműveletet – de még egy hónapot kellett további hajókra várni. A katonák már régen készültek: 22 amerikai, 12 brit, három kanadai, valamint egy lengyel és egy francia hadosztály – összesen több mint egymillió katona – gyakorlatozott Nagy-Britanniában. Tekintettel a szövetségesek légi fölényére, a német légi felderítés ezt nem észlelhette, bombázóik nem támadhatták az összevont csapatokat, az együtt készen álló, óriási mennyiségű fegyverzetet, harckocsikat, járműveket. A tábornokok már csak a meteorológiai jelentéseket figyelték. A dátum kiválasztásánál szerepet játszott a telihold, amely megkönnyítette a repülők munkáját, s az, hogy dagály idején támadjanak, így könnyebb a partraszállás. Viharos idő kéthetes várakozást s a felfedezés kockázatát hozta volna.

Végül elfogadható időjárási körülményeket jeleztek – s 6-án éjfélkor már elszabadult a pokol. 2200 bombázó támadta az atlanti fal erődítéseit s a mögöttes területet, a németek negyedannyi gépe nem tudta elhárítani őket. Éjjel kifutottak az aknaszedő hajók százai, és sűrű sorokban érkezett a szárazföld fölé az ejtőernyősöket, hadfelszerelést szállító, nyolcszáznál több motoros és siklórepülő. Ez a hadművelet kevéssé sikeres része volt: sok gép, túl alacsonyan szállva, tűz alá kerülve lezuhant, mások messze a front mögött dobták le a katonákat, akik szétszóródtak. Volt, aki mocsárba, a németek által elárasztott mezőkön vízbe fulladt, vagy „Rommel-spárga”, hegyes rúd nyársalta fel őket. Végül harmaduk volt harcképes – de a szétszórt erők megtévesztették az ellenséget, amely azt hitte, sokkal több a támadó. Egyébként párhuzamosan Le Havre-nál ejtőernyős babákat dobtak le, hogy a németek második invázióra gondoljanak.

Reggel fél hétkor értek partot az összesen mintegy 80 kilométeres szakaszon az elsők az ötezernél több vízi járműből, s az elsők a mintegy 156 ezer katonából. A szövetségesek kereken 12 ezer embert veszítettek ezen a napon, köztük 4414 halottat. A legtöbbet az egyik amerikai frontszakaszon, az Omaha Beachen, ahol szinte minden második támadót lekaszáltak a német gépfegyverek. Az ott vezénylő tábornok már a visszavonulást fontolgatta, de katonái végül célba értek. Fájdalmas kudarc volt az is, hogy a túl magas vízbe eresztett amerikai úszó harckocsik túlnyomó többsége a nagy hullámokban elsüllyedt.

Az összességében sikeresen tervezett és végrehajtott hadművelet kimenetelében tényező volt a németek viszonylagos felkészületlensége is. Az időjárást látva nem vártak támadást (legkevésbé Normandiában), s éppen szabadságon volt karizmatikus parancsnokuk, Rommel. Ő egyébként akkor már tudott a Hitler ellen készülő, júliusi merényletről. Lehet, hogy a vereséget vele érző tiszttársainak harci morálját ugyancsak kikezdte a legfőbb stratéga. Hitler ezúttal is megtiltotta csapatainak a visszavonulást, így azokat a támadók könnyen be tudták keríteni – s a Führer második inváziótól tartva utánpótlást sem küldött. Az amúgy is nehéz lett volna, miután a partraszállásba a francia ellenállásnak a brit titkosszolgálat révén beavatott harcosai súlyosan megrongálták a vasútvonalakat, országutakat, hírközlési berendezéseket, erőműveket, míg a hidakat a levegőből rombolták le a szövetségesek. A következő hetekben több mint kétszázezer német katona esett fogságba, a maradék gyalog vonult vissza – már nem volt szervezett ellenállás francia földön. Párizs augusztusban felszabadult, a szövetségesek szeptemberre elérték a német határt. Akkorra már egyesültek Elzászban az augusztusban a Riviérán partra szállt s francia földön északra nyomuló amerikai és francia csapatokkal.

Normandián kívül Virginia állam Bedford nevű városkájában áll partraszállási emlékmű, a D-Day Memorial. Előtte magas póznán lobognak az akkor együtt harcolt nemzetek zászlai – köztük a lengyel és a csehszlovák. E nemzetekből is sokan áldozták életüket a normandiai partokon, de a Nyugat nagyobb dicsőségére hazájuk így sem kerülte el a sztálini megszállást. Lehettek magyarok is Normandiában, más zászlók alatt, hasonló következménnyel. Nem szólva arról, hogy az egykor ígért, Kállayék által várt balkáni partraszállásból – amely a Vörös Hadsereg helyett amerikai és brit katonákat hozott volna magyar földre – semmi nem lett.