Az elárult proklamáció

Nem egész huszonnégy órával a rádiónyilatkozat után a kormányzói különvonat elindult az összezsugorodott főméltóságú famíliával önkéntesnek nem mondható emigrációs útjára. Az idevezető körülményeket több cikkében térképezte már fel a 168 Óra. Írtunk a későbbi „nemzetvezető” SS-ek őrizte szobafogságától Skor­zeny túszszedő akcióján át ama történelmi groteszkről is, amelyben a kormányzó fürdőszobájának kádszélére ülve írja alá Szálasi kinevezését.

Nemrégiben szemtanúi vallomást közöltünk a proklamáció találkozásáról a Sándor utcai mikrofonokkal. „Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette...”

A kijelölt bemondó, Tavaszy Sándor sem nézhette meg előre a szöveget, „blattolnia” kellett. Ki is száradt a torka az első mondat után, amely muzsikaként csengett egy ország fülében. A rádió nagy napja volt ez, holott Horthy nem szerette ezt a technikát.

Zadraveczcel egyetértve na­­gyobb jelentőséget tulajdonított egy prédikációnak, mint egy „bádogtölcséres, fülhallgatós” közvetítésnek. (Európában nálunk tartott ki legtovább a telefonhírmondó és a kristálydetektor.)

Így aztán szóba sem került, hogy ő mondja viaszlemezre béketeremtésre készülő szózatát, épp elég időt töltött történész és katonai tanácsadóival, stíllektorral, amíg a négy oldalt gépbe verte Tost alezredes, a későbbi öngyilkos szárnysegéd. Hátravolt még az időzítés, amelyet a maga módján sürgetett egyrészt a már Moszkvában tárgyaló katonai küldöttség, másrészt a fronthelyzet, hiszen Debrecen és Szeged már szovjet kézen volt. Kronológiákat bújt könyvtárszobájában, hogy rábökhessen a csillagállásoktól is jó konstellációt ígérő napra.

Ő ugyanis váltig hitt a predesztinációban s a szellemősök sugalmazásaiban. Nézte, hogy éppen száz éve született Nietzsche, viszont huszonhét éve állt kivégzőosztag elé Mata Hari. De talán ez a majdnem kerek 450 éves évforduló 1494. október 15-ről szerencsét hoz – gondolta –, aznap indított ugyanis sikeres támadást tizennégyezer emberével Kinizsi Pál, jól helybenhagyva a Szerbiában állomásozó török sereget. Egy meglepetésszerű akció mindig kedvező, s ez a vasárnap is kellemes nyárutót ígér, kiürülő fővárossal, ami felkurblizhatja a fáradt katonai akcióképességet.

Ilyen előzmények után indultak el civil ruhás, de fegyveres testőrtisztjei az embargóbélyegzős borítékokkal a rádió és az MTI felé. A kézbesítéseket siettette a lövöldözés, aminek kapcsán Skorzeny elrabolta az ifjú Horthyt, és szőnyegbe csavarva repülőre rakta via Wien és Mauthausen. Az azonnali audienciára hívott Veesenmayer minden tiltakozás ellenére játszotta a mit sem tudót, de tíz perccel azután, hogy pontban egy órakor elhangzott a rádióproklamáció, Von Bach-Ze­lews­ki jelt adhatott rohamdivízióinak a Vár bevételét célzó Panzerfaust-műveletre. (Az SS-tábornok afféle felkelést leverő specialistának számított. Az elpusztított Varsóban sokáig átkozták a nevét.)

Az időközben összehívott koronatanácsi színjátékon a kormányzó elégedetten fogadta a gratulációkat, amiért „korrekt fegyvertárs módjára” a főmegbízott révén Berlinnek is tudtára adta, hogy kiszáll a süllyedő hajóból. Éppen csak azt nem értette meg, hogy Veesenmayer révén sikerült egész akcióját megtorpedóznia, hiszen aki eddig nem tudott volna kiugrási kísérleteiről, most személyesen tőle tudhatta meg a dolgok élesbe fordultát, szabad utat adva a nyilas bandák országra szabadításának.

Utóbb – amikor már nem az SS, hanem az OSS őrizte Horthyt a bajorországi Weilheimben – felkereste őt A. C. Klay (azaz Sziklay Sándor), Donovan tábornok jobbkeze, és papírjai közül kiválogatta a kormányzó Hitlerhez intézett magasztos szavait még 1944 márciusának Klessheiméből. „Ha Magyarország kiugrana vagy átállna, akkor a becsülete ellen cselekedne, én pedig főbe lőném magam” – mondta, mire a Führer legyintett: „Sokra mennék vele.”

Volt azonban egy információ, Miklós Béla vezérezredestől való, aki átállt ugyan seregével Malinovszkij oldalára, de tudta, hogy a fegyverek visszafordítását, a nácikra szegezését – minden írás ellenére – Horthy szóbeli parancsa tiltja. Így tehát kínálja magát a következtetés: ha elmarad a proklamáció (és ezzel együtt a nyilas világ), és tovább működik a Sztójaynál lágyabb húrokat pengető Lakatos-kormány, lényegesen könnyebb lett volna elviselni a háború végjátékát.

A nagy háború ötödik évében járt ekkor már Európa. Az olaszok, akik nem szokták elsietni hadi csatlakozásukat, az elsők közt ugrottak ki most is, sőt, még Róma nyílt városi státusát is kiügyeskedték a fináléra. Rómára figyelt Románia is, ahol Mihály király követte Viktor Emánuelt, egy hónapra rá pedig Bulgária is felmondta a náci szövetséget. Mi az amerikai hadüzenetért legfeljebb bombákat kaptunk.

Időveszteségben szenvedett és betegesen pulzált az öreg kontinens. Nem hitt már senki a csodafegyver legendájában sem. Horthy is a 24. órában tért észhez. Igaz, nem magától, inkább az 1942-ben már 26 ország aláírta Atlanti Charta üzenetétől, amely a csatlósok mindegyikének tudtára adta, hogy ha nem szakít a nácik kiszolgálásával, ideértve a deportációt is, háborús bűnösként lesznek felelősségre vonva.

A legfőbb hadúr úgy gondolta, hogy deklarációjához elegendő a Novarán és a Burgban szerzett taktikai érzék. Mert ha az irodalmias cirkalmazásban elviselte is a segítséget, azt alighanem zokon vette volna, ha csendre intik, konspiratív hallgatásra, arra utalva, hány német spion lapul a vezérkarban. És ezzel el is ment az utolsó esélye annak, hogy ne neveztessünk később „utolsó csatlósnak”. Alighanem a Kreml már akkor is ezt akarta, holott százezer magyar hadifogoly várta brigáddá szervezését. De nemcsak Rákosit intették le, hanem Károlyi Mihály ilyen értelmű szándékát is. S a Miskolc környéki és észak-erdélyi nagy magyar éjszakában csak Nógrádi és Maléter partizánoszta­gainak őrtüzei pislákoltak.

A nyilas rémuralom napjaiban, amikor a pesti gettó rituális fürdőudvarán fahasábként tornyosultak az éhen­haltak, a Duna-partot pedig sortüzek verték fel, ezen a december 16-án a Pester Lloyd így tudósított: „A Duna-hídakon, amelyek Pestet Budával kötik össze, minden húsz lépésre német őrbe üt­­közik az ember. A katona nem vállán, hanem csípőjénél, kéznél viseli fegyverét. Végig a Duna-korzón, a világhírű Ritz, Bristol, Hungária és Carlton előtt, ahol egykor nyáréjszakákon lampionok alatt hömpölygött a vidám tömeg, most munkáscsoportok végeznek erődítési munkálatokat. Miközben a kávéházi közönség 17 órakor letelepszik a Negrescóban, és unatkozva gyűrögeti az asztalterítő sarkait, hogy 19 órakor a Dubarryban vagy a Hungária bárban hajtsa fel szokott flipjét vagy tokajiját, egy szovjet zavaró repülő válogatás nélkül bombázza a város lakónegyedeit... Vacsora alatt a szovjet tüzérség lövi a várost, a pincérek azonban nyugodtan szervíroznak tovább, senki sem törődik a harci zajjal.”

Jómagam, aki menedéket kereső gyerekemberként róttam a korabeli pesti utcákat, nem éppen ezt a vidám világvége-hangulatot észleltem a Horthy-korszak véres utóéletéből. Inkább olyasmiket, amelyek azóta is lidércálomként nyugtalanítják éjszakáimat. De ahogy mondani szokás: ez már egy másik történet.