A V4-re nem lehet valódi együttműködést építeni, ha 2018-ban marad az Orbán-rezsim, Magyarország karanténba kerül

1335-ben Visegrádon a magyar, a cseh és a lengyel király tartott egyfajta „csúcstalálkozót”, amelyen a vitás hatalmi kérdések elrendezése mellett kereskedelmi szerződéseket is kötöttek egymással. Az akkori magyar király a nápolyi születésű I. Károly (születési nevének magyar változata alapján Károly Róbert, régebbi formában Róbert Károly), a cseh pedig a Luxemburgból származó I. János volt. Mindketten Nyugat­-Európából érkeztek új országukba, és kemény kézzel vezették be a nyugati kormányzati modellt és a kulturális szokásokat. Egyedül Kázmér lengyel király származott nemzeti di­­nasz­­tiá­­ból, de a Hanza-városokkal való együttműködés kiépítésével és a krakkói egyetem megnyitásával ő is a nyugat-európai orientációt választotta. A V4-es „alapító atyák”, a cseh Václav Havel, a lengyel Lech Wałęsa és a magyar Antall József a demokratikus, nyugatos orientációjú, liberális és/vagy konzervatív értékrendet képviselték. Hazánkban és Lengyelországban ez az értékrend azóta lényegében eltűnt a jobboldalról, nem véletlen, hogy a mai jobbosok Antall és Wałęsa személyét is gyűlölködve emlegetik.

A résztvevő országok kiválasztásába a történelmi előzmények mellett a véletlen is belejátszott. Eredetileg Románia is része lett volna az együttműködésnek, de az 1991-es belpolitikai viharok miatt Ion Iliescu elnök lemondta országa részvételét a csoportban. A V4-ek kibővítése hol keleti, hol déli, hol nyugati irányban azóta is folyamatosan szóba került, de végül sohasem valósult meg. A legközelebb talán Horvátország jutott a visegrádiakkal való alkalmi együttműködésben, de a formális tagságot ő sem erőlteti. A szintén szóba hozott Szlovénia a nyugatos fejlődésben annyival előtte jár a V4 tagállamainak, hogy nem sok érdeke fűződne efféle „keleti nyitáshoz”.

Az első találkozó 1991-ben: Lech Wałęsa, Václav Havel és Antall József            MTI Fotó: Németh Ferenc

Képviselőként magam is résztvevője voltam a visegrádi politikusok között szervezett vacsoráknak, baráti találkozóknak, így személyes élményeim is vannak a V4 szellemiségéről. Nyelvileg mi, magyarok vagyunk a kakukktojások, hiszen a csehek és a szlovákok kiválóan, a lengyelek pedig tűrhetően megértik a másik szláv nyelvet. Méreteiben Lengyelország „agyonnyomja” a többieket, 38 millió lengyellel szemben a másik három országnak összesen is csak 25 millió polgára van. A négyek közül csak Szlovákia vezette be az eurót, így ő az egyetlen visegrádi ország, amelynek biztos helye van az eurózónára épülő belső EU-ban. A csehek kulturálisan nyugatosabbnak érzik magukat a három másik ország lakóinál, és ezt a gesztusaikkal szeretik is éreztetni. Míg Lengyelország a kontinensünk egyik legvallásosabb országa, addig a svéd mellett a cseh számít Európa leginkább ateista nemzetének. Amióta Csehszlovákia felbomlott, Csehország és Szlovákia – az előzetes negatív várakozásokkal szemben – rendkívül jó és szoros kapcsolatokat épített ki egymással. Szlovákiával való vitáiban a magyar kormány is érzékelhette, hogy Prága automatikusan Pozsony oldalára állt az ilyen konfliktusokban. Varsó meg igyekezett semlegesnek maradni.

Különösen izgalmas a V4 országcsoport és Ausztria viszonya. Ha elfogadjuk, hogy a visegrádiak alapvető célja az európai integráció, majd az EU-n belül a volt szocialista országok érdekeinek képviselete, akkor érthető az osztrákok kívül maradása. De Magyarország, Csehország és különösképp Szlovákia nyugati része gazdaságilag, kulturális és infrastrukturális vonatkozásban sokkal szorosabban kötődik Ausztriához, mint Lengyelországhoz. A pozsonyi régió ráadásul az EU-s statisztika szerint még a bécsinél is gazdagabb, bár ezt az adatot még sok szlovák is vitatja.

A magyar és a lengyel jobboldali kormányok egyre vadabb nacio­­nalizmusa, Nyugat-ellenessége a cseh és a szlovák politikusokban mégis felvetette az Ausztriával való hármas blokk gondolatát. Ennek eddigi leglátványosabb megnyilvánulása a 2015-ös slavkovi találkozó és nyilatkozat volt. Slavkov ma cseh-morva város, de a történelemből Austerlitz néven ismerjük. Ennek szép barokk kastélyában a három ország miniszterelnöke

a „slavkovi háromszöget” elsősorban energiapolitikai és infrastrukturális együttműködésként indította útjára. Lengyel megfigyelők szerint ez a hármas ugyanakkor a visegrádi együttműködés alternatívájaként is értelmezhető. Magyarországon nem sok vizet zavart a létrejötte, még az ellenzék sem vette észre, hogy hazánk kihagyása a meghívottak közül a magyar külpolitika óriási kudarca volt.

A legutóbbi varsói csúcson Robert Fico, Orbán Viktor, Beata Szydło és Bohuslav Sobotka                              MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

A visegrádi országcsoport tagjainak mindig is voltak közös céljaik és egymástól eltérő érdekeik. A 2015 nyarán tetőző migránsválság és az euroszkeptikus erők 2016-os előretörése Európában egy időre megerősítette a négy ország összetartását. Az euroszkeptikus hullám megtörése, a Brexit káoszba fordulása és a Merkel–Macron-duó látványos dinamizmusa idén új helyzetet teremtett. A következő években minden valószínűség szerint megszilárdul a többsebességes Európa, és az egyes tagállamoknak most kell eldönteniük, hogy melyik osztályba szeretnének bejutni. A svédek és dánok nem kérnek a szorosabb integrációból, nekik ott az észak-európai együttműködés. Romániának és Bulgáriának esélye sincs a fejlettebb körbe bejutni, és ha 2018-ban marad Orbán Viktor és csapata, akkor mi is az ő sorsukra jutunk. Szlovákia az ország látványos fejlődésére és eurózóna-tagságára, Csehország pedig nyugatos hagyományaira hivatkozva viszont szeretne bekerülni a mag-Európába. Biztosak lehetünk benne, hogy ha ennek a V4 formális keretté való lefokozása az ára, akkor ezt az árat szívesen megfizetik.

Ami Lengyelországot illeti, ha marad a Kaczyński-rendszer, akkor ott még sok irracionális fejleményre számíthatunk. Ugyanakkor az is látható, hogy Kaczyńskiék a belpolitikai ámokfutás ellenére sem adják fel a lengyel külpolitika alapelveit, az Amerikához és Franciaországhoz való szoros kötődést és az orosz-ellenességet. Ezért Lengyelország és Magyarország kapcsolata a történelmi nosztalgia és az ideoló­­giai hasonlóság ellenére sem válhat igazi tengellyé. Nincs olyan lengyel politikus, aki Párizs és Washington barátságáról lemondana Budapest, netán Moszkva kedvéért. Más dolog megfricskázni Brüsszelt, és megint más az Egyesült Államokkal vagy Franciaországgal ujjat húzni.

Ha 2018 után is marad az Orbán-rezsim, akkor hazánk a V4 kiüresedésével még inkább elszigetelődik, karanténba kerül. Ha a demokratikus ellenzék győz, akkor az új vezetésnek az euró mielőbbi bevezetését és a mag-Európába való bekerülést kellene szorgalmaznia. És érdemes lenne megpróbálkozni a slavkovi háromszög négyszöggé formálásával, azaz a magyar csatlakozással is. E négy ország – hazánk, Ausztria, Csehország és Szlovákia –közös múltja, az egykori K.u.K. Monarchia mindmáig meghatározza közlekedésünket, oktatásunkat, kulturális szokásainkat, politikai és szakszervezeti életünket, általában a mindennapjainkat. Erre valódi együttműködést lehetne építeni, de persze csak egy demokratikus Magyarországgal.