A megnevezés eleve megtévesztő: ez régen nem játék

Valljuk be, hogy Montreal hősében, az 1976-os olimpia vízilabda döntőjében a románoknak már a meccs első két percében gólt hintő, s ezzel a viadalra vérmes reményekkel érkező gárda pólósait – Horkaival együtt – lelkileg kikezdő Csapó Gáborban és a pszichológiai tudományok kandidátusában, a gyermeklélek rezdüléseit az ötvenes évek óta kutató, valaha ping-pong csatákat nyerő Ranschburg Jenőben látszólag semmi közös nincsen. Talán maguk sem hitték soha, hogy eljön majd egy furcsa, édes-savanyú kor, amikor az élsport, az igazság, de legfőképpen az olimpiai eszme védelmében együtt érvelnek – figyelem! – a legális dopping mellett.

Az élsport árt az egészségnek!

– Én bizony nem örülnék, ha valamelyik unokámból élsportoló válna – summázza Ranschburg, aki szerint a néhány hete zárult pekingi olimpián (sőt, a paralimpián is voltak olyan versenyzők, akiknek tiltott szert találtak a szervezetében) bebizonyosodott: „az élsport mai formájában eleve egészségtelen tevékenység.” – Embertelen az erőfeszítés mértéke – fűzi hozzá a pszichológus –, ennek esett áldozatul néhány héttel a versenyek előtt csodálatos kenusunk, Kolonics György is. És ne felejtsük azokat a rémséges képsorokat sem, melyeket élő egyenesben láthattunk a televízió jóvoltából – igen, arra a német kenusra, Thomas Wylenzekre gondolok, aki vízbe fordult, mihelyst hajójával elérte a „célállomást”…

– Ott a baj – száll Ranschburg mellett „ringbe” Csapó Gábor –, hogy mára a sport a világ legnagyobb iparágává alakult. S mivel a második helyezésnek szinte nincs is értéke, mindenki minden – avagy bármi – áron győzni akar. A szponzor ugyanis a győzteseket ajnározza. – A farizeusokat utálom. Legyek őszinte? Ha ma lennék fiatal, s valaki azt mondaná nekem, hogy Gábor, itt van néhány pirula, szedd be nap mint nap és 45 éves korodban ugyan szívinfarktusban meghalsz, de addig tiéd a világ, s meghatározó focista lehetsz a Juventusban, alighanem elfogadnám az ördögi ajánlatot – állítja. Nem, nem tévedés, a 240-szeres vízilabda válogatott világéletében labdarúgónak készült, Albertért, Göröcsért rajong ma is. Egy erős fekete mellett az egyik Duna-parti kávézóban odáig merészkedett, hogy kijelentette: „jobb híján lett vízipólós…”

Csapó Gábor úgy véli, noha a társadalmi közeg is más volt, melyben ő elérte legszebb sikereit, személy szerint több okból is védett személynek tartja magát; mondhatni, nem esett nehezére tisztának maradni. Egyrészt a családi háttér, a jó nevelés megóvta a ballépésektől. Másrészt gyerekkora óta hipertóniás, ami – idézve Csapót – azt jelenti, hogy ha például speed-et szedett volna, már rég a temetőben pihenne. Furcsamód, a fociimádat ugyancsak a hasznára vált. Bár a szeretett sportágban nem vitte semmire, ám a vízilabdáért – amelyben sokkalta tehetségesebbnek bizonyult –, már nem vállalt be felesleges kockázatot.

Az örökös bajtárssal-edzőkollégával, Faragó Tamással pólós iskolát fenntartó Csapó „Dudi” még egy különös érvvel szolgál a tiszta játék mellett. Amondó, hogy a vízilabdás család eleve egy burok, ahol az emberségnek és a versenyszellemnek ma is megvan a „rangja”, ráadásul a medence partján a kabinostól az úszómesterig mindenki teljesen természetesnek veszi, hogy a legjobbak mi, magyarok vagyunk! – A gyerekek így olyan környezetben nőnek fel – rögzíti –, amelyet a pozitív dopping ural, azaz nem a görcsös akarat kap hangsúlyt, hanem a könnyedség. Mentális értelemben, vagy ha úgy jobban tetszik, a fejekben tehát nálunk rend van, ezért is nyerhetett a válogatott háromszor egymás után Sydney-ben, Athénban és Pekingben is az ötkarikás játékokon – említi Montreal aranyérmese.

Gladiátorok kontra olimpiai eszme

Több sportágban alapvetően más a helyzet. – A doppingolás oka a teljesítménykényszer, és tagadhatatlan, hogy vannak olyan versenyszámok, amelyekben csak bizonyos szerek segítségével lehet nagy eredményeket produkálnia a sportolóknak – vallja Mocsai Lajos, aki a férfi és a női kézilabda válogatott kispadján is helyet foglalt már, magánkalkulációja alapján „úgy háromszázszor”. Ő is úgy véli, hogy a labdajátékok művelői védettebbek. Hogy miért? Mert „a taktikai-stratégiai alapú játékoknál jelen pillanatban nem létezik olyan dopping-szisztéma, aminél ki lehetne számítani, hogyan befolyásolja majd a nyitott készségeket”. Az edző szerint a kézilabdában a módszerek szintézisével érik el a sikereket, nem pedig serkentőszerekkel. Ugyanakkor nem titkolja, maga is fájlalja, hogy „az olimpián a homo ludens, a játékos ember nincs előkelő helyzetben”.

Ranschburg hasonló következtetésre jutott már négy esztendeje, az athéni csúcsviadalt elnézve is. Így fogalmaz: „Elöljáróban hangsúlyoznám, hogy én impressziókról beszélek, de tagadhatatlan, az olimpiai játékok megnevezés eleve megtévesztő; az egész régen nem játék”. Czeizel Endre genetikus hozzáteszi: „ma az élsport gladiátorok életre-halálra vívott harca, olyanoké (tisztelet a kivételeknek!), akik mindenre képesek az eredményért, s nem riadnak vissza a dopping használatától sem.”

A legújabbkori veszélyforrások egyike a géndopping. Czeizel megerősíti: megvan az a speciális DNS, amit be lehet építeni egy bajnokaspiráns atléta izomzatába, s nagy valószínűséggel ilyesmire lesz is példa négy év múlva, a londoni játékokon. Kolláth György alkotmányjogász, a Magyar Antidopping Csoport jogi képviselője kifejti: „a genetikai doppingról tudunk, de ezeket az eseteket perrendtartás szerint bizonyítani nem lehet. A feltételezések, a találgatások engem nem érdekelnek”.

A Phelps-rejtély

Meglehet, a jogértő nem híve a találgatásoknak, a pekingi záróünnepség óta mégis világszerte Michael Phelps teljesítménye a beszédtéma. Az amerikai csodaúszó Kínában nyolc aranyat nyert, letaszítva trónjáról az 1972-ben 7 aranyérmet „bezsebelő” Mark Spitzet. – Még a olimpia alatt egy amerikai edző nyilatkozta, hogy amit ő elért, azt normális ember mesterséges beavatkozás nélkül nem érheti el. Élek a gyanúperrel, hogy igaza van – summázza beszédesen Czeizel Endre. Vida József, a Szombathelyi Haladás nehézatlétáinak trénere, köztük annak a Fazekas Róbertnek is, akit az athéni „játékokon” doppingvétségen kaptak, másképp értékel; meglátása szerint „az ember korlátai, a határok igenis leküzdhetőek, amit maga Phelps igazolt.”

Dopping, antidopping

Kolláth, aki a fővárosi iskolások, a diákság, az utánpótlás és a fogyatékosok sportját támogató Iharos Sándor Közalapítvány elnöke egyben, hozzáteszi: „Phelpsről 15-20 fős szupercsapat gondoskodik. Ez a team orvosokból, pszichiáterekből, elemzőkből, speciális edzésmódszereket alkotó trénerekből áll, akiknek a tudása, egyáltalán ennek a háttérbázisnak a működése az amerikai hadiipart idézi.” Úgy fest tehát, hogy Michael Phelps csupán az anyag szerepét tölti be, melyet a „szobrászok” elé vetettek…

– Fontos lenne, hogy a sportági szövetségek, a sportdiplomaták tükörbe nézzenek – nyomatékosítja Ranschburg Jenő, megjegyezve; szerinte jó ideje a látszat fenntartása a cél, s a WADA akciói amolyan show-elemek. – Külön kínzás, amit a vérvételek kapcsán tesznek a sportolókkal. Ezért is tartanám korrektebb megoldásnak, ha végre elismernék, hogy a dopping áthatja a sport világát, s ha már így van, nem a bűnbakokat keresgélnék, hanem a megoldást, akár úgy, ahogy Hollandiában viszonyulnak a könnyű drogokhoz. Így ellenőrizhetőbbé válna minden – magyarázza a pszichológus.

Csapó Gábor egyetért vele, egyúttal a hazai viszonyokról is véleményt alkot. – A magyar sporttársadalomnak legalább az önkritikára lehetne hajlama. Ebben a bevadult világban, Londonban csak úgy lehetünk eredményesek, ha decemberre a hazai sport főbb irányelveit kőbe véssük, aminek része kell legyen a „nemzeti doppingstratégia” is!

A szaktárca egyelőre hallani sem akar Csapóék felvetésétől. „Eretnek gondolat egészséges emberi szervezetnek olyan nagyhatású gyógyszereket – akár ellenőrzés mellett is - beadni, melyeknek a szervezetre gyakorolt hosszú távú hatásai beláthatatlanok, s melyeket súlyos krónikus betegségben is csak szigorúan szakorvosi indikációban, megfelelő vizsgálati leletek alátámasztása mellett lehet a gyógyászatban is használni. Nem az a kérdés, hogy mi „szerencsésebb” titkolózva, vagy nyíltan doppingolni, hanem, hogy a doppingszer szedésének egészségkárosító hatása is lehet, és a hippokratészi elv, mely az orvosokat kötelezi – Ne árts! – ezzel összeegyeztethetetlen. Emellett a felvetés nyíltan ellentétes a nemzetközi antidopping-küzdelem aktuális folyamataival” – olvasható az Önkormányzati Minisztérium sport szakállamtitkársága által „feladott” elektronikus levélben.