A jobboldal megváltójából a legelutasítottabb közszereplő lett

Ahol akarat van, ott az út – ez volt Dzurinda jelszava. Az akarat még meglenne, ám a márciusi választásokon elszenvedett vereség után be kellett látnia, ez is kevés. Másfél évtizedes pártfőnökösködés után átadja a stafétabotot a legsikeresebb szlovák miniszterelnök, aki egyben évek óta a legnépszerűtlenebb politikus - írja az

Mikuláš Dzurinda Vladimír Mečiarral és Robert Ficóval együtt a rendszerváltás utáni legmeghatározóbb szlovákiai politikusok közé tartozik. Dzurinda a Szepességből, egy 2000 lakosú községből származik, internetes források szerint ruszin gyökerei vannak. Zsolnán járt főiskolára, a mérnöki titulus mellé tudományos kandidátusi fokozatot is szerzett, és közlekedésügyi háttérintézetekben dolgozott.

Életét a rendszerváltás változtatta meg. A KDH alapító tagjai közé tartozik, a 90-es évek elejétől a párt szűkebb vezetésének tagja, gazdaságpolitikai alelnöke volt. Dzurinda a KDH akkori elnökével, Ján Čarnogurskýval ellentétben pragmatikus, technokrata hozzáállású politikus volt, pártját is ilyen szellemben akarta átalakítani. Idejében ismerte fel, hogy a KDH csak akkor válhat nagy jobboldali gyűjtőpárttá, ha kilép a konfesszionális keretek közül, s programját szélesebb alapokra helyezi. Ezzel a vízióval pályázta meg a KDH elnöki tisztét 1996-ban, ám vereséget szenvedett.

Dzurindát a mečiari választási törvény repítette a pártelnöki székbe. A jobboldali szlovák pártok 1997-ben koalícióra léptek – ennek szóvivője lett –, ám az egy évvel későbbi mečiari jogszabály arra kényszerítette őket, hogy a koalíciót formálisan párttá alakítsák át. Az SDK elnöke Dzurinda lett – azóta megszakítás nélkül máig pártelnök –, a megnyert 1998- as választások után pedig az ország miniszterelnöke.

Népszerűsége ekkor volt a csúcson, amihez az is hozzájárult, hogy a média a Mečiar felett aratott győzelem eufóriájában szinte mindent megbocsátott neki. Dzurinda az ezredfordulóig a sajtó kedvence volt, ezt kellőképpen ki is tudta aknázni. A 98-as választások előtt pl. pártja újságírókat próbált lefizetni, ám a média akkor – Mečiar hatalmon maradásától való félelmében – nem szentelt nagy figyelmet a botránynak. Később, ahogy a sajtó is egyre kritikusabban viszonyult munkamódszereihez, megromlott vele a viszonya.

Személyében először lett a jobboldalnak olyan vezére, aki meg tudta szólítani a szélesebb tömegeket is. Dzurinda a VPN vezéreivel, a KDH és a DS korabeli vezetőivel ellentétben a nép nyelvén beszélt. Dzurinda nem habozott a jobboldaltól addig idegen, egyértelműen populista eszközökhöz nyúlni. A 98-as választási kampányban egyik fő ígérete a fizetések megduplázása volt – amiről a jobboldal törzsválasztói tudták, hogy négy év alatt megvalósíthatatlan.

Dzurinda a hatalmi politika nagymestere volt. A cél szentesíti az eszközt jelszó jegyében az értékrendileg hozzá közelebb álló pártokat és személyeket is képes volt feláldozni, ha a helyzet úgy kívánta.

A jobboldal megváltójából és az ország legnépszerűbb politikusából fokozatosan a legelutasítottabb közszereplő lett. A baloldali választók a második kormánya alatt foganatosított reformok miatt utálták meg, a korrupciós ügyekre érzékenyebb jobboldali szavazók pedig nagyrészt pártja botrányos ügyei és koalíciós intrikái miatt fordultak el tőle. Dzurinda Mečiart maga mögé utasítva hozzávetőlegesen 2004-től stabilan a legnépszerűtlenebb hazai politikusnak számít.

Elemzők szerint Dzurinda számtalanszor elszalasztotta a lehetőséget, hogy méltóságteljesen távozzon. A 2006-os választási vereség után eszébe sem jutott, hogy másnak adja át a párt vezetését, 2010-ben szintén nem mondott le az elnökségről. Pozíciójához még az SDKÚ idei választások előtti mélyrepülése során is ragaszkodott. A távozást az újabb, immár katasztrofális választási vereség után két nappal jelentette be. Pártja, mely egy évtizeden keresztül a jobboldal legerősebbje volt, 2012- ben a parlamenti bejutás határára került, jövője távozása után is kérdéses.