A harangöntő

Emlékek országútján fut az Opel, a nyugati végek felé tart. Múlt időben kellene fogalmaznom, hiszen negyedszázada már ennek az utazásnak, a hangja, hangulata mégis oly eleven, hogy kikapcsolom az időhányadost. Nem így Jeney Tibor a gázt. Úgy nyomja, mint egykor, pilóta korában.

A háborúban még hegyivadászként szolgált, „telente magam voltam a jéggé dermedt Írottkő” – idéz fűzfaköltészetének balladájából. Megemlíti ugyanitt a Dnyeper menti ingoványokat is, ám hogy miként került végül angol fogságba, az külön történet.

Egy kamionsor előzésekor hosszan nyomja a kéthangú dudát, ami alatt elúszik a zene.

– Ha nincs rádió, a hanghullámok azért még terjednek – okít. – Nem volt hát bolondság a hajdani végvárak kolompos jelrendszere. Nyílt terepen öt-tíz kilométert is átzúgott egy kisharang, ha tűz, víz vagy az ellen jött.
Aztán tovább meséli száguldó életútját, azt például, hogy tanult ő valaha kohászatot és iparművészetet is a Dunai Repülőgépgyár tervezőasztalánál. Akkor a „szárnyaló magyar ezüst” töltötte be minden gondolatát. A harangok csak később csalták el az aviatika világából. A kísérletezésben méltó társra lelt ötvösművész feleségében, Oborzil Editben.

Volt akkor otthon már egy kis műhelyük, s az odahordott kacatok közt akadt hungarocell is. Ebből faragott egy vázát Edit. Beágyazták a homokládába, és ráöntötték a híg alumíniumot, amely annak rendje-módja szerint el is égette a hungarocellt. Amikor kihűlt, volt a kezükben egy váza, és ahogy megfordították, szinte együtt mondták ki: olyan, mint egy harang. De hangja nem volt. Hónapokig próbálgatták öblösebbre, vékonyabb falúra önteni, mígnem egy repedt, öntvényhibás darab ütésre hangot adott. Olyat, mintha rézüstben egy hangvilla szólalna meg. Így aztán réseket fűrészeltek az öntvényekbe, s azokon át harangszó csendült. Így született az ötlet.

– Tartsd rendesen azt a kormányt! – Edit asszony szemrehányó, de Tibort nehéz féken tartani.
A végszót azonban felkapja:
– A kormány... egyik tagját, épp
az ipari minisztert csakugyan sikerült bekerítenem. Ő is szegedi volt. Rárontottam, és elárasztottam dokumentációkkal. Aztán, hogy szabaduljon tőlem, inkább átszólt az Alutröszthöz, hogy vegyenek pártfogásukba.

A következő nagy korszakról már Óváron, ebéd közben szólnak. Így a (hajdani) bécsi magyar bank portáljának kiformázásáról, rusztikus, nemes veretű fémrácsozattal. Olyan lett, mint a vaspáncél.

A motívumokat mintha a nógrádszakali bronzharangról vették volna, amely már a mohácsi vész előtt is kongott.

Vallásos emberek lévén küldtek egy szépen behangolt harangot Zuglóba, a Rákosfalva park István- templomába, amely szinte elvész a köré épült tízemeletesek közt. Gondolták, adjon így hírt magáról.

A plébános azonban azt mondta, „nincs áldás rajta”. Erre aztán ment egy mandinerküldemény Esztergomba, de még a Vatikánba is. Később Reagannek Camp Davidbe, Kecskemétre a Kodály-zeneiskolába. Az ausztráliai világkiállítás magyar pavilonjába pedig egy valóságos harangorkeszter indult, amelyhez egy neves magyar zeneszerző komponált harangjátékot. Amikor hazakerült, azzal nyílt meg a Tavaszi Fesztivál is.

Ám nemcsak harangoztak. Használati és főként dísztárgyaik sokasága nemzetközi érdeklődést is ébresztett. Vitték hírét a Budapesten tanuló afrikai diákok, de leginkább Jeney barátja, Ferencz Károly doktor, a Guineában dolgozó geológus kíváncsiságát keltették fel. Motorcsónakba szállt, és másfél órányi vízi útra Conakrytól a budapesti Földtani Intézet kutatója szinte csodára lelt. A Cassa-szigeten végzett későbbi próbafúrások valóságos vörös takarót húztak az egyébként örökzöld vidékre. Bauxit mutatta magát a föld alól. Korszerű kitermelésének megszervezésére Várpalotáról utazott ki gépekkel, szivattyúkkal és egy öreg Wipponnal Kajdy Gusztáv főmérnök. Tízfőnyi „legénységének” épp tíz évébe telt, amíg az immár „vörös sziget” kincsei megjelenhettek a fekete kontinens fémimport-ajánlati tabelláin. Az első elektrolízisen átment timföldlelet alumínium formájában érkezett Jeneyék műhelyműtermébe, ahol az alaktalan fémtest díszes, csavart mintájú könyvtámasztékként született újjá.

– A harangon azonban nem volt áldás – ingatja a fejét újra Jeney –, inkább átok. A minisztert menesztették, mire a tröszt is kihátrált mögölünk, pedig akkorra már Európa legnagyobb harangjaira is rástartoltunk. Tervünk volt a címvédő moszkvai Cár Kolokolt is lekörözni. Jöttek százával a biztató, gratuláló levelek, de nekünk bealkonyult. A távozó miniszter is szabadkozott. „Senki sem próféta...” – súgta karjait széttárva.
– Tibor kissé a fellegekben járt – mondja a hitves –, mint amikor felcsapott berepülőpilótának. De egy híd alatti átrepülése sem keltett akkora botrányt, mint amikor otthagyta őket, hogy csak a harangöntésnek éljen. Azt üzenték utána, hogy ha olyan fene nagy karriervágy szunnyad benne, akkor ne a technika révén tegye híressé magát. És ez a bolond, túl a hatvanon, elkezdte gyötörni magát, s éjszakákon át rótta a hosszakat egy kibérelt uszodában. Két év múlva szenior-Európa- és -világbajnok lett, egy évre rá a szeniorolimpia aranyérmese. Benne van a Ki kicsodában is.

Szóljunk azonban az utolsó felvonásról. Azelőtt történt ez, amikor a Philemon és Baucis-sorsú házaspárért megszólalt a harang.

Az Opel finoman rugózik a földúton is, ez már Nemesmedves. Megyünk a faluszélre, oda, ahová azt a harckocsit is egykor kiállították (abban a hitben, hogy ott értek véget a csaták).

A falu vezetői az élet jelképeként fogadták a díszes alumíniumharangot, a temérdek ólomhalál színhelyén. Jeney ezekkel a szavakkal adta át nekik: „Lehet, hogy a bronz hangja méltóságteljesebb, ebből viszont még Gábor Áron sem tudna ágyút önteni.”