A háború szele?
Az Abraham Lincoln névre hallgató repülőgép-hordozó a Hormuzi-szoroson át csöndben behajózott a Perzsa-öbölbe, ahol amúgy is az amerikai V. flotta végez folyamatos járőrszolgálatot. Ezzel az „átcsoportosítással” ismét kettőre növekedett az Egyesült Államok haditengerészetének a térségben állomásozó anyahajóinak száma, de nem mellesleg: az Abraham Lincoln kíséretében megjelentek brit és francia hadihajók is. Történt mindez Irán ama fenyegetéseivel a háttérben, hogy megbénítja az öböl kőolajforgalmát. ACZÉL ENDRE írása.
Irakból, Kuvaitból, az Egyesült Arab Emírségekből, Bahreinből, Katarból és persze magából Iránból indulva napi átlagban tizennégy tanker halad át az amúgy rettenetesen szűk szoroson az Indiai-óceán felé. Az útvonal jobbára iráni felségvizeken visz keresztül. Itt bonyolódik a kőolajjal folytatott világkereskedelem egyötöde, a tengeri (tankhajós) kereskedelem harmincöt százaléka, ami – csak kőolajban számolva – napi 2,5 millió, évi 900 millió tonnát jelent. Ha ez a mennyiség a szoros lezárása miatt „elpárologna”, akkor a világgazdaság jelentős része olyan forrásoktól esne el, amelyek az életképességét szavatolják.
Józan ésszel nem lehet egyebet mondani, mint hogy a szoros lezárása egy soha meg nem valósuló opció. Nemcsak azért, mert a Pentagon leszögezte: soha, senkinek nem engedik meg a Hormuzi-szoros „blokkolását” (ez valóságos hadüzenet), hanem azért is, mert az iráni kőolaj-minisztérium illetékese szerint országa nem készül öngyilkosságra, az iráni külügyminiszter pedig közölte: „soha” nem fontolgattak hasonló lépést.
Ami hihető. Tudniillik ha számba vesszük, hogy kik az egyébként erőteljesen növekvő és egyre nagyobb bevételeket szavatoló iráni kőolajexport felvásárlói, a következő lista tárul a szemünk elé: Kína, Japán, India, Dél-Korea (ebben a sorrendben). Ezek az elmúlt év első felében csaknem negyvenmillió tonnát vásároltak Irántól – tehát a teljes évben ennek a mennyiségnek minimum a dupláját. (És majdnem a háromszorosát annak, mint az Európai Unió tagországai, élükön Olaszországgal és Spanyolországgal.) Vezetéken egyikükhöz sem tud eljutni az iráni olaj, csak tengeren.
Ha egyáltalán. Irán nukleáris programja miatt az Egyesült Államok kongresszusa törvényben rendelt el büntetést minden olyan külföldi pénzintézettel szemben, amely Irán nemzeti bankjával üzletel. Márpedig ez a bank az olajüzletek közvetlen részese, minthogy a megállapodások financiális része rajta keresztül bonyolódik. Innen nézve megállapítható: Amerika de facto „elrendelte” az iráni kőolajimport bojkottját, amelyhez e lapszám megjelenésekor már az Európai Unió is csatlakozhatott.
Nos, ismerve az Egyesült Államok és Japán, pláne az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyát, könnyen meglehet, hogy ők ketten alávetik magukat az amerikai törvénykezésnek; Kína és India azonban bizonyosan nem. Köztudomásúan ma ők ketten a világ leggyorsabban fejlődő, egyszersmind legenergiaéhesebb országai, amiből az következik, hogy majd meglelik a módját a szankciók megkerülésének. Például úgy, hogy „lebarterezik” iráni eredetű kőolajimportjukat.
Aki eddig eljutott az olvasásban, abban jogosan merül föl a kérdés: hogyan éleződhetett a helyzet idáig?
Az írást teljes terjedelemben a 168 Órahetilap legfrissebb számában olvashatja.
