Zárszó előtt

– Úgy jöttem, mintha mennék, úgy megyek, mintha jönnék – mondja hősünk leplezetlen öniróniával. – Már két hónapja „az MSZP távozó elnökeként” emlegetnek, minden héten írok egy búcsúlevelet.

Vigaszul: vannak rockegyüttesek, amelyek a tizedik-huszadik „végső búcsúkoncertet” adják.
Pedig Lendvai többszörösen lemondott (először április 25-én), s ezt folytonosan meg is erősítette, de a poszt szívósan követi. Az MSZP máig képtelen lezárni, feldolgozni a kampánytól, bukástól, válságkezeléstől dúlt viharos esztendőt. Még markolják a szorítókötelet, mint a kiütött bokszoló.

Az elnök asszony íróasztala maga az átmenet. Festői rendetlenség, púderpamacs, kézitükör, régi napilap, iratok, előterjesztések, tervek, ledobott sportszatyor, tegnapról maradt sonkás zsömle. Nem az a precíz adminisztrátori miliő. Nem a gyurcsányi high-tech sterilitás, centrumban az ötszáz gigás vezérkomputerrel, sarokban ücsörgő kormányőrrel, ablak mellé támasztott hű Gréczy Zsolttal. Nem is „gyulai ódon”, porcelán kohászszobrocskával, MSZP-matricás hamutartóval, diplomata-Marlboróval. Változunk.

De ez is ideiglenes. Az irodát (és a státust) két nap múlva Mesterházy frakcióvezető örökli.

Lendvai nem rajong a „politikusi nekrológokért”.

– Mintha preparálnák az embert. Végül is nem zárok le semmit. Itt szaladgálok még a Parlamentben.
De elnök nem lesz többé. Pedig ha valaki, ő lentről küzdötte fel magát.
Jobboldali kritikusai róla is összeállították „pártállami bűnlajstromát”. Aczél-káderként emlegették, s ez – ha úgy vesszük – igaz is. 1984-ben a távozó kb-titkár invitálta a KISZ-ből az MSZMP KB „tudományos, közoktatási és kulturális osztályára”. Menesztése előtt Aczél utolsó kísérlete volt az új nemzedék (József Attila körösök és mások) megnyerése.
A nagy öregeket (Illyést, Némethet, Vast, Déryt) valaha „begyűjtötte”, a fiatalok már nem gazsuláltak neki.

A kb-titkár Lendvaiék (s más ifjú káderek) csapatától remélte, hogy „hangot találnak” velük.
Lendvaiban mindig megvolt a „nyüzsgés”, a beleszólni akarás vágya, a természetes kíváncsiság.

– De nem akarom szépíteni – mondja –, nem volt kifogásom a rendszer javíthatónak vélt, emberibb változata ellen. Ma is él bennem a titkos ősbaloldali. Szép lenne a világ, ha működne valami egyenlőségre s köztulajdonra épülő, ésszerű vegyes gazdaság. Persze nincs ilyen. A politikai pluralizmust pedig eleve elfogadtam. Ma már tudom, hogy szabad-piac nélkül ez fából vaskarika. Ám a parttalan verseny nem az én ideálom.
Apparatcsiknak (nyolctól négyig forradalmárnak) állni, „politikai munkatársnak” lenni – egy értelmiséginek dilemma. Lendvai is gyanakodott magára: 2000-ig, amíg idővel bírta, megtartotta egyetemi óráit is. Az apparatcsiklétet nem szánta „örök darabnak”.

– A mozgás, a beleszólás vágya vezetett – mondja. – És persze nem is hittük (nem hihettük), hogy a rendszer valaha összeomlik. Továbbmegyek: nem is kívántam.
Valami felvilágosult, dubèeki közeg vonzotta, amely döccenők árán, de halad. Akadnak őrült fanatikusok, hatalommániások, „hülyék”, betilthatnak egy folyóiratot, mégis jó irányba mennek a dolgok.
– ’89-re a magamfajta politikai naiva is látta: vége. És kerestük a kivezető utat.
Ejtőernyősként került a Gondolat Kiadóhoz, amelyet szeretett, mégis „politika elvonási” tünetei voltak. Örök kérdés, hogy „rendes ember” normális, civil foglalkozás birtokában miért választja a politikai pályát. Muszáj-e – nemegyszer meggyőződése ellenére – az „aktuális vonalat” vinni, hajnali órán a Nap-keltében, késő este a Híradóban? Mi fontosabb? Wieszt János aktatáskája, vagy az új Camus-kiadás? Mosolyog.

– Komolyan kérdi? A Pestis nyomasztó olvasmány, érdekesebb is, mint a Zuschlag-affér. De az ember „nyomot akar hagyni a világban”.
Szünetet tartunk. Pontosabb választ keresünk.
– Nézze: a politikában van valami eredendő ripacsság, narcizmus, szereplési vágy. Nem befolyásolja az emberi létezést. Mégis kell a tudat, hogy így van. Ötpercenként elhatározom: elég, többé ezt nem csinálom. Olcsó, alpári, sekélyes. Háromszavas üzenetekből áll a kommunikáció.
A Zuschlagok, Wiesztek dolgát úgy tekintem, mint a mosogatást: undok dolog, de muszáj megcsinálni.

Végül megtalálja a kulcsmondatot.

– A politika örömszerző tevékenység. Megviselne, ha két hónapig nem szólalhatnék fel a parlamentben.
1990 után nem is bírta sokáig. Amatőr alapon „pártnyüzsögni” kezdett. Volt az ötödik kerületben egy értelmiségi klub, eljárt, felszólalt, tagja lett a budapesti párttanácsnak, és meg sem állt a fővárosi elnöki posztig. A budapesti szervezet a kilencvenes években afféle liberális lerakat volt, nem tartozott Horn kedvencei közé. Már az is erős gyulai homlokráncolást váltott ki, hogy Lendvai lett az elnök.
– Tény, hogy egy fokkal mindig koalíciópártibbak voltunk. A liberálisokkal közös nyelvet beszéltünk – ismeri el.
Nem véletlen, hogy a politikai hangzásvilágban Kunczéval évekig ketten képviselik a koalíciós stereo soundot.

Lendvai ’94-ben került a parlamentbe, amikor a rendszerváltó értelmiség nagyjai fokozatosan kiürítették a patkót. Kiadói állása mellett akkor már képviselőjelölt, s ’94-ben – így mondja – bekerültek a „kiskutyák” is. Ma már a „nagykutyák” is kimaradnak.

A Kovács-korszakban sikeres frakcióvezető. Az első komoly elágazási pont (válság) a pályáján Medgyessy bukása. Lendvai a döntő beszélgetésen a „nagy négyes” (Kovács–Kiss– Lendvai–Kuncze) egyik vezető tagja. Királycsináló. Örök kérdés, megfúrták-e a miniszterelnököt.
– Mondjuk úgy... nem marasztaltuk – állítja Lendvai. – Én a koalíció feltétlen híve voltam. Tarthatja árulásnak, de a kockázat nagy volt. A kisebbségi kormányzást senki sem próbálta ki.
Hallgatunk. A kampány lejárt lemez, az elnök is őszintébb lehet. Lendvai 2007 dereka óta biztosra vette a vereséget.
– Őszöd után a miniszterelnök maradása mellett voltam. Nem hittem, hogy az a pár szó ennyire élesen „beleég” a köztudatba. Úgy láttam: ha a Feri akkor visszalép, látványosan eltávolodunk minden reformtól. Vele lehetett őszintén beszélni erről. A lemondás időzítése persze meglepett. Nekem egyetlen faladatom maradt: valahogy összetartani a zilált társaságot.
Elnöki korszakában Kovács László kedvelt interjúfordulata volt a lehetséges utódok elősorolása. Az óvatlanok – mint Juhász Ferenc – be is kapták a horgot, mondván: „Hát, el tudják képzelni.” Lendvai szívósan védekezett és cáfolt. Ő a helyén van, álmai netovábbja a frakcióvezetői poszt.
– Voltaképpen igazat mondtam. Nem vagyok „adminisztrátortípus”, miniszteriális alkat. A szervezést muszájból vállalom, de unom. Számomra a politika centruma a parlament.
A sors iróniája, hogy 2009 tavaszán „nem tudott elugrani” a faladat elől.

– Amikor Botka Laci egyszer agitált, mondta: tudja, vereségsorozat előtt állunk. Túl kell élni.
Kétségtelen: a baloldali innováció útjai az évezred elejére bedugultak. Az utolsó látványos kísérlet a blairi átalakulás volt. Az MSZP – Gyurcsány ösztönzésére – akkor szállt fel a vonatra, amikor az a végállomásra ért.
A bukás másik oka – a pénzügyi válság mellett – a felcsapó korrupciós hullám. Lendvai szerint korántsem egyértelmű, mikor vált ez „rendszerszerűvé” a pártban. Itt egy tagátjelentkezési hullám híre, ott egy gyanús megyei puccs. Senki nem fújt riadót.

– Akkor lobbant lángra a tető, amikor már nem tudtuk a tüzet megfékezni. De ezért vagyok optimista – mondja váratlan fordulattal. – Ellenzékben, mélyen kétharmad alatt, nem várható, hogy korrupt alakok, karrieristák özönlik el az MSZP-t.
A lengyel példát említjük, az ottani (végsőkig lezüllött) utódpárt történelmi bukását.

– De mi nem hasadoztunk darabokra. És maradt egymillió szavazónk.
A leköszönő elnök úgy látja: valamiben hibázott. Amikor sorra buktak elő a kínos fővárosi ügyek, egyeztetéssel kísérletezett. Nem üzent hadat a sajtóban. Pedig ezen a ponton kockáztatni kellett volna. Mit veszít? Korábban elköszön az elnökségtől?
Ez napokon belül befejezett tény lesz. Lendvai nem akar többé a pulpitusra ülni. Szólista ne legyen kórista.
– Ugyan, mi is lehetnék? – kérdezi csúfondárosan. – Római pápa? Miniszterelnök?
Szerveződik egy „ideológiai karbantartó testület”, amely az MSZP és a baloldali értelmiség diskurzusát szervezi. A legfőbb baj – Lendvai szerint – nem is a vereség, hanem az értelmiségi háttér elfordulása.

– Kiábrándultak, csalódottak – mondja. – Még sincs más út, egymásra kell találnunk. Régies, avítt párt vagyunk, együtt öregedtünk. A baloldali-liberális kultúra komoly válsága ez. Az MSZP-t persze jobban megviselte. Együtt buktunk el, önök értelmiségként, mi pedig politikai pártként.
A megmámorosodott Fideszben – és Orbán hatalomtechnikájában – persze a baloldal is bízhat. Ez örök aranytartalék.