Vírus-egypercesek

Szívügyek

Setét Jenő emlékére

Jenő, testvérem a nemzeti elembertelenedésben, végleg magadra hagytunk a halottak zsúfolt birodalmában.

Röstellem, de nem értem oda a szertartásra. Ott voltam a temetőben, de engem is megállított sírodtól majd egy kilométerre a rendetlenkedő szívem. Betett a foggyulladásra beszedett rengeteg antibiotikum, a képzelt vagy valóságos, merthogy sohasem teszteltek, poszt-COVID. Le kellett ülnöm a bejárattól alig száz méterre egy hideg padra, az üvegvitrinben kiállított hatalmas fekete gyászhintó mellé. Lányom vitte oda Tőled búcsúzó virágainkat.

Dühös voltam magamra, ahogy Te is annyiszor a világra. Például, amikor Te vittél bennünket Debrecenbe, a cigányok elleni gyilkosságsorozat elmaradt katarzisa okán rendezett konferenciára. Az úton végig politikailag egyáltalán nem korrekt viccekkel szórakoztattuk egymást. Egyedül arra kértél bennünket, hogy ne keverjük a cigány-, zsidó- és melegtémákat. „Tartsunk rendet a káoszban!”, jelentetted ki, szokásod szerint kristálytisztán megfogalmazva a dolgok lényegét.

Aztán alig fél órával az után, hogy kezdetét vette az egyetem nagytermében az eszmecsere, fölálltál és otthagytad az egészet. Csík Jucival, a Klubrádióból azóta kiebrudalt cigánymagazin szerkesztő-riporterével mentünk utánad az első szünetben. A kocsi mellett vontunk kérdőre. „Hát nem tűnt föl nektek, hogy egyetlen cigány előadót sem hívtak meg? Megint nélkülünk papolnak rólunk...” Aztán azt mesélted, hogy keresnek mindenféle ellenzéki pártok, lépj be közéjük „Megköszöntem, de mondtam nekik, nem vagyok alkalmas díszcigánynak, ugyanis van saját véleményem.” Miután a népfrontosan összeborult magyar ellenzék rehabilitálta a neonáci, cigánygyűlölő Jobbikot, Te tiltakoztál, és nem voltál hajlandó beállni a legújabb Nagy Magyar Megalkuvásba (NMM), többet már nem hívtak.

A magukat a Mi Hazánknak (sic!) nevező virtigli rasszista, piti újhungaristák bejutását a magyar Országgyűlésbe már nem élhetted meg. Lehet, nem lett volna jobb(ik) a kedved attól, hogy a saját nácizmusukban is megalkuvó Jakab-féle „Szarabbik”-ot (ahogy a boglári kocsmában egyszer egy közmunkás nevezte a pesti megmondóemberek szerint állítólag megszelídült szélsőjobbosokat) Toroczkai betyárserege beérte, már ami a semmire sem jó parlamenti mandátumokat illeti. Nos, a sokat már nem jelentő hazát kisajátító novákelődök a COVID-diktatúra ellen kampányoltak, és ez a mi elkúrt országunkban bejött nekik.

Hideg, barátságtalan délután volt. Dühösen dudáló, szitkozódó autósok fordultak vissza mellettem, akiket nem a szívük, hanem a sorompó nem engedett tovább.

Kutyabaj

20-as busz, Újpest, 2022. február közepén.

„Kérem a jegyeket kezelésére”, hallom a hátam mögött az ellenőrnő hangját.
A kutyáét még nem lyukasztottam, ezért őt beszuszakolom az ülésem alá. „Sziasztok, Kati vagyok! Kérek egy rendőri intézkedést!”, mondja ugyanaz a hang, gondolom, a telefonba, a lebukott utassal folytatott két- háromperces vitatkozás után. Nem fordulok hátra, nem látom senki arcát.

A busz megáll, de ajtók nem nyílnak. Mindenkin van maszk, a kutyán is. Az övé egy fekete műszövet tépőzárral. Szegény küzd az ülés alatt, szeretne kijönni onnan, a lábammal tuszkolom vissza. Hirtelen érkezik egy ideges ember, öltözékéből ítélve ő lehet a sofőr. Arcát nem fedi COVID-álarc. „Tegye föl a kutyára a szájkosarat, vagy azonnal szálljon le!”, parancsol rám. „De hát rajta van”, válaszolom neki. Én nem látom a négylábút, mert alattam van, ő azonban igen, mert az eb oldalt kidugta a fejét. „Hogy lenne, lelóg a pofájáról.” És tényleg, már majdnem sikerült Mr. Dexternek leküzdeni a szájáról a kényelmetlen, orrát irritáló harapásgátlót.

„Magán sincs maszk, pedig a nélkül tilos fölszállni a buszra”, jegyzem meg immár én is emelt hangon. „Mi közöd hozzá, takarodj le a kutyáddal együtt!”, harsogja.

„Mikor indulunk már, elkésem a munkából?”, kérdezi félénk hangon egy középkorú nő. „Majd, amikor én akarok”, dorongolja le durván a sofőr, aztán sarkon fordul és visszaül a fülkéjébe.

Proletár és a disznóölők

Csöpi, a cipész meséli a Májkároly büfében. „Február végén volt a disznóvágás Csehiben. Közösen vágtunk a sógorommal. Majdnem kétszáz kilós volt az ártány, öten cibáltuk ki hajnalban az ólból. Kihozta Rozi néni, akitől vettük a jószágot, a pálinkát, egy kis ezüsttálcán voltak a poharak. Túl közel jött hozzánk, s amikor megugrott a röfi a kezünk alatt, kiszabadította magát a lábára akasztott dróthurokból, földöntötte a hátráló háziasszonyt. A pálesznek meg a poharaknak persze annyi lett, a disznó alatt végezték, amit alig tudtunk újra leteperni. A böllér Jani rátette a fejére a sokkolót, mert eurokompadilisek voltunk, ahogy kell, és amikor meg akarta szúrni, az a tömény hús- és zsírdrón megint kitépte magát. Olyan volt, mint egy oroszlánoktól fenyegetett víziló, amit múltkor a Natgeón láttam. A böllérnek esélye se volt rá, hogy a torkába csempéssze a bökőt. Utolértük, megint letepertük, s megdermedve vártuk, mi lesz most.”

„Húúú, bocs, ezt elbasztam. Kihúztam a konnektorból a kábítópisztoly csatlakozóját. Úgy láttam, füstöl a zsinór…”, ezt már Proletár Leki, a pesti gyüttment nyugger – aki két éve telepedett le a faluban – mondta, meséli tovább Csöpi. „Ott dülöngélt fölöttünk homlokára csúszott szájmaszkkal, már reggel fél hatkor be volt tépve.”

Leki, akit Jani böllér nevezett el Proletárnak, a kilencvenes évek elején a pesti buszgyár szabad szakszervezetének a vezetője volt, a lengyel Solidarnosc-vezérről, Lech Walesáról kapta a becenevét. És a későbbi gdanski Nobel-békedíjas lengyel államelnökhöz hasonlóan ő is villanyszerelő volt. Proletárból nem lett itthon nemzeti hős, csupán a szakszervezet ütött- kopott vitorlását sikerült privatizálnia. „Attól féltem, hogy agyonüt benneteket az áram. Láttam már többször is, amikor földhöz vágott egy-egy szerencsétlent. Fogalmatok sincs, milyen gyorsan megvan a baj…”, magyarázta a hagymás vért tunkolva még a reggelinél is, idézi föl a hízó életét némileg meghosszabbító beavatkozást disznóölő Csöpi cipész.

Ciszterci mise

Egykori osztálytársnőm, Marika, érettségi találkozóink lelkes szervezője hívott fel, hogy járvány ide, kijárási tilalom, étteremzár oda, akkor is összehozzuk az – te jó isten! – ötvenediket. Arról érdeklődött, van-e kifogásom, hogy a jeles alkalomból egy katolikus istentiszteleten is részt venne az osztály. Bár megrögzött ateista vagyok, természeten nincs kifogásom, ha a többiek is ezt szeretnék, válaszoltam kapásból. Végtére is barátaim, rokonaim esküvői, halotti szertartásán is be szoktam ülni a templomba.

Mi még az átkosban egy proletár költőről, József Attiláról elnevezett gimnáziumba jártunk Székesfehérváron, ami 1992-től visszakerült a zirci ciszterci rend kezelésébe. Marika azt is elmondta, hogy a ciszterciek fehérvári templomára azért esett a választás, mert az egyházi intézményekre nem vonatkozik a rendezvények létszámlimitje, tehát akár húszan is összejöhetünk egy légtérben. Ráadásul az atya egykori osztályunk rendelkezésére bocsátotta a plébánia legnagyobb termét is, ahol nyugodtan lehetünk egymás közt, és mindenki beszámolhat, hogy a legutóbbi összejövetelünk óta eltelt öt évben mi is történt vele.

A beszélgetés után napokkal felrémlett bennem egy kép: József Attila nevének elkoszolódott lenyomatát még évekig jól ki lehetett olvasni az iskola homlokzatán, miután a betűket a ciszterciek leverették. Ezen akkoriban nagyon felháborodtam. Kinek volt útjában az egyik legnagyobb magyar költő? S ha már J. A., aki kommunistagyanúsnak számít mai napság, ráadásul öngyilkos is lett, nem lehet példaképe a katolikus ifjúságnak, akkor miért nem választottak egy másik írót, költőt, közéleti nagyságot? Miért kellett a mi Józsefünket is Szent István királyunkról elnevezni, amikor Fehérváron már számtalan dolog (székesegyház, múzeum, tér, szobor stb.) viseli első királyunk nevét? Végtére is sok kiválóság tanult a nagy múltú intézmény falai között Vörösmarty Mihálytól Semmelweis Ignácon és Ybl Miklóson át Klebelsberg Kunóig. Ők talán még a mai kurzus keresztényi követelményeinek is megfeleltek volna. Ahogy például a ciszterciek egri gimnáziuma – nagyon helyesen – Gárdonyi Géza nevét viseli.

Úgyhogy nem vettem részt az istentiszteleten, inkább a templommal szembeni presszó teraszán vártam meg egykori osztálytársaimat azon a 2021. június elsején. Addig csak az egyik Szputnyikomat kaptam meg, oltási igazolványom nem volt, így a Magyar Királyban rendezett ebédre sem mentem el. Helyette elküldtem mindenkinek halott osztálytársainkat megidéző írásomat.

A Börzsönyi Helikonban

én lettem a halál

Miközben már nálunk is naponta majd kétszázan haltak meg a koronavírustól, a karanténba száműzötten a netet böngészve tudtam meg, hogy tulajdonképpen én vagyok a halál. Voltam már eddig minden: geci nőfaló, szemét alkoholista, rohadt komcsi, Dob utcai firkász, idegenszívű anyabaszó etc., de maga a halál most először. Csak azt nem tudtam, ezt szégyellni kell, vagy szabad büszkének lenni rá? Akinek a halálhírét keltik, az állítólag sokáig fog élni. De mi van azzal, akit a halálnak kiáltanak ki?

Szikra János verse:

„Amikor a smasszer megmarkolta a gumibotot

Eljöttek hát értem is a nihilista

gyászhuszárok.

Ragacsos parolák

s böfögő dugófejek alatt

a csikkek közt megtaposott kéziratlapok.

Mocskos asztaluknál éreztem először,

nem vagyok közéjük való.

A befelé nyíló ajtó az égre, a kifelé nyíló a barlangra néz akkor is,

ha száz fogsorral vigyorog rám volt

barátom,

Tódor János a halál.

Tajtékzó smasszer, kettétört gumibot

a szeme.

Saját kulcsával zárom rá magam.

Ha szőr döfne ki szemgolyómból,

akkor éreznék ekkora kínt.

Eljöttek hát értem is a szabadelvű

janicsárok,

odvaikból előordasodtanak,

és mindaddig a foglyuk vagyok,

míg nem szakad föl Magyarország

hörgőiből a hazátlan köpedék.

A kifelé nyíló ajtók a barlangra néznek,

a befelé táruló ablak az égre.

A szempilla a pupillába nőtt, amikor

a smasszer megmarkolta a gumibotot.”

Az engem az elmúlással azonosító egykori barátom 2008-ban megjelent versét szerencsére a virtuális örökkévalóságig megőrizte a világháló. Bár cinikus baromnak tudtam eddig magam, akiben túlteng az önirónia, és nevetségesnek találtam a költeménybe csomagolt gyűlöletet, valahogy mégsem volt kedvem röhögni. Mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy legalább a szép nevű Börzsönyi Helikon portálon lett belőlem a halál. Đ