Virágzik a menekültbiznisz a Temesvár–Arad-vonalon

Egérút nyílt Románián keresztül az utóbbi hónapokban a menekültútvonalon rekedtek, a tranzitországokon (Kelet-, illetve Dél-Európán) áthaladók számára. Miközben az útirány csak kissé módosul s az embercsempész-tarifák nőnek, a ha­­tárzárakat emelő, elzárkózó, az európai tagállamokkal együttműködni nem akaró országok stratégiájáról egyre-másra bizonyosodik be, hogy hatástalan.

Törökország úgy működik, mint egy gondosan karbantartott szelep. Ha kell, enged, ha pedig a török politikai érdekeket az szolgálja, visszatart. Most megint romlottak a körülmények a török menekülttáborokban: rossz étkeztetés, kimerülő tartalékok és a táborokon belüli (többnyire gerjesztett) etnikai-vallási konfliktusok ösztönzik az ott élőket arra, hogy továbbinduljanak. Az idei ősz valóban egy újabb „menekülthullám” időszaka.

Fotó: Kökényesi Gábor

Görögország partjainál az ősz beálltával ugyan újra nőtt a menekültek száma (volt olyan hétvége, amikor ötszáz ember ért partot), de Európa déli határai a Közel-Kelet felől érkezőknek egyre kevésbé biztonságosak. Folyamatosan nő a deportáltak, kiutasítottak aránya, egyre nagyobb gondokkal küzd a menekültellátás, a minimális feltételek sem adottak, és egyre nő a társadalmi feszültség is. Tüntetésekkel, zavargásokkal kénytelenek szembenézni a frissen érkezők Görögországban.

Romániát – Bulgária, Görögország, Macedónia, Szerbia és Magyarország mellett – mellőzték az utóbbi években. Idén azonban rekordszámú menedékkereső érkezett – az első fél évben 1407 határátlépő. A román hatóságok adatai és a hivatalos statisztikák szerint ugyanebben az időszakban ezer ember hagyta el illegálisan az országot. Szerbiában viszont 7600 ember vesztegel, amióta – elsősorban a magyar és a horvát határzár miatt – a térségben „befagyott” a menekültútvonal. A szerb menekülttáborok zsúfoltak, az illegális táborokat, a helyi „dzsungeleket” a tél végén, tavasszal felszámolták, miután a nyugati sajtóban több dokumentum is megjelent az itt uralkodó állapotokról.

Szerbiában kényszerhelyzet alakult ki. Egy út látszik járhatónak, de veszélyesnek: a Fekete-tengeren át Románia felé. Augusztusban 834 menekült próbált átkelni ezen az útvonalon, a legutóbbi hétvégén 21 ember halt meg Törökország északnyugati partjai­­nál. Románia a nehezen elérhető ígéret földje. Bár az elmúlt hónapokban több menekültellenes politikai nyilatkozat is született, alapvetően az ország nyitott térség. Nem épít kerítést, és két fogházat kivéve (Arad, illetve Otopeni közelében) súlyosabb hatósági visszaélésekről sincs információ. Hosszabb vita után ugyan, de a menekültkvótát is elfogadta az ország: négyezer, Görögországból és Olaszországból érkező menedékkérő érkezik ide elvileg az év végéig. Bár nem tartozik a Schengen-zónához, de Románia uniós tagállam, aki itt ér révbe, a menekültek reményei szerint uniós védelmet élvez majd.

Fotó: Kökényesi Gábor

A módosult menekültútvonal, a romániai kitérő idén nyáron vált forgalmassá. Ekkorra alakultak ki az embercsempész-hálózatok helyi folyosói, és vált annyira nehezen kezelhetővé a szerbiai táborokban a nyomás, hogy az emberek lépéskényszerbe kerültek. Az augusztus folyamán még Szerbiában útra készülő menekültek azt mondták: 3500 euró körüli a Szerbia–Románia­–Magyarország–Ausztria-útvonal tarifája. Kisebb összegre is lehet alkudni, a román–magyar határon való átkelés ára, attól függően, hogy mekkora távot vállal a csempész, száz-kétszáz eurótól ötszáz euróig terjed.

Q. T. pakisztáni menekült idén tavasszal érkezett Romániába, és itt folyamodott menekültstátusért. A bolgár határ melletti giur­­giui menekülttáborban helyezték el, de az eljárás során több akadályba is ütközött: nem kapott tolmácsot, nem értesítették időben a meghallgatásokról, s ahogy mondja, végig olyan volt a hangulat, hogy nincs remény a maradásra, jobban jár, ha továbbindul. Magyarország felé már volt tapasztalata: Szerbiából kétszer próbált meg átszökni, de nem járt sikerrel. Romániában azt az ígéretet kapta, hogy biztosra mehet. Ötszáz eurót fizetett a román–magyar határ átlépéséért, hogy aztán (újabb összeg kifizetése után) Olaszország felé vegye az útját. Dacára a borsos csempészáraknak, azonnal elfogták az Arad közeli határszakaszon, és visszafordították.

Nem kell feladni – magyarázták a Temesvár környékén várakozó menekültek, volt, aki többször próbálkozott, hogy célba érjen, és végül sikerrel járt. Ez esetenként újabb és újabb ötszáz eurós viteldíjakat jelent, az általunk ismert legkitartóbb határátkelő tízszer ment neki a határszakasznak, míg végül elhagyhatta a térséget. A szerb–román határszakasz alkualapon működik. Több menekült arról számolt be, hogy a román hatóságok szelektálnak: volt olyan csoport, amelyből a rászorulókat (a diabéteszes beteget, a várandós anyát) átengedték, a fiatalabb menekülőket visszaküldték.

A magyar–román határon virágzik a „menekültkisipar”. A leggyakoribb, hogy Temesvár–Arad környéki taxisok viszik a határra a menekülteket (százeurós tarifáért esetenként), és ott magukra hagyják őket. Ennél hatékonyabb, ha a román–magyar határon áthaladó teherforgalomban részt vevőkkel egyeznek meg az átkelni akarók. Tíz-tizenöt fős csoportok, két-három család indul általában a határnak, ahol egy jobban fizetett csempész alkalmanként öt-tízezer eurót is megkeres, függetlenül attól, hogy „klienseit” azonnal visszaküldik Magyarországról Romániába.

A temesvári menekülttábor előtt iraki kamaszokkal találkoztunk: ők azt mondták, ha jól alkuszik az ember, és tudja, kihez forduljon, Románián és Magyarországon át három-négyezer euróért akár Spanyolországig is el lehet jutni. A magyar viszonyokról viszonylag pontos ismeretei vannak mindenkinek, hiszen a Romániában várakozó menekültek többsége Szerbián át már megkísérelt átjutni. Temesvár mellett egy Irakból származó jezidi csoportba botlottunk. Egyikőjük a „Magyarország?” kérdésre levette az ingét. Karján kutyaharapásnyomok. Legutóbb – mesélte – már Magyarország területén bujkáltak többedmagukkal, amikor rajtuk ütöttek a magyar hatóságok. Gyerekekkel voltak, nekik nem esett bántódásuk, de a felnőtteket nem kímélték. Ennek ellenére úgy látja, magyarázza az angolul nem beszélő férfit kísérő, Moszul környékéről származó társa, hogy Románián át Magyarország felé el lehet jutni Nyugat-Európába, ez most a járható út.

A temesvári menekültközpont előtt beszélgettünk vele, ahova hiába kérünk május óta bebocsátást. Ötödik hivatalos kérvényünkre riportutunk után válaszolt a hivatal: pozitívan. Bár a központ zárva, de az ott posztoló rendvédelmisek készségesek voltak: „Be nem jöhetnek, de kint, a közterületen azt csinálnak, amit akarnak. A menedékkérők szabadon járhatnak ki-be, azzal és arról beszélnek, akivel akarnak.” Néhány iraki fiú jött ki hozzánk, ők azok, akik a spanyol utat tervezgetik. Maradni nem akarnak: a tábor sokkal jobb ugyan, mint Szerbiában, de itt is nagy a zsúfoltság, nem tudják, mire számíthatnak Romániában. A tábortól néhány méternyire ipari park, itt ülnek a jezidiek a fűben.

„Ma reggel rendőrséggel utasítottak ki a szállodából, ahol kivettünk egy szobát” – magyarázta a családfő, ölében kétéves kisfiával. Négy gyerekkel érkezett Szerbiából, legnagyobb lánya kilencéves. A szerb táborokban kilenc hónapot töltöttek el, azután vállalkoztak a romániai kitérőre, de mindenképpen szeretnék elérni Nyugaton élő rokonaikat. A romániai menekültelosztóban egy északi községbe, a Nagybánya és Szatmárnémeti között található nagysomkúti menekültközpontba osztották be őket. Az augusztusban kérelmezett kéthetes tartózkodási engedélyük lejárt, Nagysomkúton maradni nem akartak, így ide, a magyar–román–szerb határ közelébe utaztak megint. Kerüli a választ, hogy miért: nagyon valószínű, hogy ők is az Arad–Temesvár körül működő csempészútvonalban bíznak. Lejárt tartózkodási engedéllyel azonban semmilyen ellátást sem kaphatnak. A helyi menekültközpontban nem fogadják őket, a motelekben, szállodákban érvényes okiratok híján nem adnak szállást. Az agrártudományi egyetem parkja mellett a nyár folyamán kialakult egy illegális tábor. Ott a helyi, temesvári hajléktalanokat bízták meg a hatóságok, hogy értesítsék a rendőrséget, ha újabb menekültek vernek sátrat.

„Tudja, ha látom, hogy jön egy ilyen barnább arcú, szakállas ember, hívom a rendőröket. Nekem is jobb úgy, mert még sokáig akarok itt élni” – magyarázta az elhagyott gyárépületben családjával élő szakállas, cserzett arcú temesvári hajléktalan.

Fotó: Kökényesi Gábor

A város nem ellenséges és nem barátságos. A menekültek szabadon sétálnak, minden illetékes pontosan ismeri a szabályokat, és figyelmeztet is rá. Mintha konszenzus lenne a menekültek és a hatóságok között arról, hogy jobb nem itt lenni.

Több menekültsegítő szervezetet is felkerestünk. Egy 1982 óta Romániában élő palesztin orvos, akinek a vállalkozásában több menekült is dolgozik, arról beszélt: akkora az elvándorlás Romániából és különösen a nyugati térségből, hogy nagyon kellene a frissen érkező munkaerő. De ezt sem a romániai hatóságok, sem maguk az érkezők nem értik, nem látják át. A néhány éve kormányzati és uniós pénzből indított integráló, segítő programok leálltak vagy akadoznak, a legnagyobb gondot pedig az információhiány jelenti. „Fontos lenne, hogy meggyőzzem őket, maradjanak itt” – mondta beszélgetőtársunk, majd hozzátette: semmi ok az optimizmusra. „A mellettünk lévő török étteremben a legutóbb verekedés tört ki. Az előítéletek egyre nőnek. A lányom azt kérdezte a múltkor: rólam mit mondanak az emberek? Tolvaj vagyok, mert anyám román, vagy terrorista, mert apám palesztin?”

Temesvári tartózkodásunk alatt is folyamatos volt a mozgás a városból Arad felé kivezető úton, és a parkban, ahol a menekültek keresnek szállást vagy várják a határátkelésre alkalmas pillanatot. Az egyik, szokatlanul meleg szeptemberi estén szürkületre a négygyermekes jezidi család a kőrisfák alatt maradt. A gyerekeknek az anya saját ruháiból, a fűben vetett ágyat. Hiába hívtuk a napközben végiglátogatott menekültsegítő szervezeteket. Sehol egy fölös takaró, matrac. A menekültközpontból azt üzenték ki szombat este, jöjjenek vissza két nap múlva, hétfőn újratárgyalják az ügyüket. A szállodák pénzért sem mernek ilyen vendégeket fogadni, állandóak a razziák. Azzal nyugtatott mindenki: meleg még az este, a több hónapnyi menekülés után kibírják a gyerekek ezt az éjszakát is. Éjjel kettőkor hagytuk őket magukra, békésen ciripeltek a tücskök Temesvár határában.

Éjjel háromkor évtizedek óta nem látott vihar tört ki a Bánságban – de ekkorra mi már messze jártunk. Nyolc ember halt meg a pusztításban. A jezidik túlélték: egy közeli benzinkúthoz engedték be hajnalban a családot. Két nap múlva beszéltünk telefonon megint: nincs más választásuk, menniük kell és menni is fognak. Viharokon, Magyarországon, a határ menti kutyás embervadászaton át oda, ahol végre biztonságban hajthatják le a fejüket. Azt remélik, lesz erre esélyük valahol Nyugat-Európában.