Végjáték Bayreuthban

Liszt Ferenc nem igazán szerette Bayreuthot. Több városban is kellemesen és otthonosan érezte magát – Pesten, Rómában, Weimarban –, Bayreuth azonban nem tartozott ezek közé. Lányával, Cosimával nem volt felhőtlen a kapcsolata, főleg, miután az – Hans von Bülow, Liszt egyik kedvenc tanítványának feleségeként és kétgyermekes anyaként – titkos viszonyba bonyolódott Richard Wagnerrel, akinek kedvéért később el is vált. Új vejével, Wagnerrel is adódtak konfliktusai, de emellett még számos oka volt annak, hogy Liszt általában mérsékelt lelkesedéssel abszolválta bayreuthi kötelezettségeit. 1886 nyarán sem tervezte, hogy odautazik, végül azonban engedett lánya rábeszélésének. Cosima, aki ekkor már özvegy volt, apjának a nevével akart egy kis reklámot csinálni a hanyatló népszerűségű Wagner-fesztiválnak. Saját villájukkal, a Wahnfrieddel szemben álló házat bérelte ki Lisztnek, aki július utolsó hetében már legyengülve érkezett a városba. Előtte Munkácsy Mihályék luxemburgi kastélyában vendégeskedett, a huzatos termekben megfázott, és a hosszú vonatozás csak rontott az állapotán. Napról napra rosszabbul érezte magát, és ha más nem is, ő pontosan tudta, hogy ebből a betegségből már nem épül fel. „Bárcsak ne itt érne a halál!” – ismételgette állítólag többször is, aligha tudott ugyanis rosszabbat elképzelni annál, hogy épp Bayreuthban töltse életének utolsó napjait.

Lina naplója

A korabeli újsághírek, a később született legendák, de még az életrajzírók is fájdalommentes, békés elmúlásról szólnak, szerető családtagok körében.

A kép azonban közel sem volt ilyen idilli. Ellenkezőleg. Az, hogy pontosan miként is telt Liszt utolsó hete, csak nemrég derült ki, mégpedig egy bizonyos Lina Schmalhausen kiadatlan naplójából. Lina Liszt tanítványa volt, később házvezetőnővé „lépett elő”, ő volt az, aki életének utolsó napjaiban szinte az önfeladásig menő szeretettel ápolta. Minden részletet feljegyzett az utolsó bayreuthi napokról, leírta, ki jött látogatóba, miről beszélgettek Liszttel, milyen diagnózist állított fel az orvos, hány kanál levest evett a Mester. A napló vezetésére Liszt akkori életrajzírója, Lina Ramann kérte fel a lányt, mert tudta, hogy nála pontosabb beszámolóval senki sem szolgálhat majd. A feljegyzések viszont annyi szemrehányó megjegyzést tartalmaztak a családtagokról, a tanítványokról és a barátokról, hogy Ramann tudta: ezeket nem publikálhatja.

Tüdőgyulladás

Lina odaadó törődésének meglehetősen egyértelmű oka volt. Végzetesen szerelmes volt mesterébe. Imádta őt, és az utolsó hetekben hovatovább valóban ő volt az egyetlen, aki Liszt érdekeit messze a sajátjai fölé helyezte. A haláltusa napjaiban, amikor a családtagok már nem engedték be őt a házba, képes volt a terasz kőlépcsőjén aludni, hogy a Mester közelében lehessen.

Lina, egy berlini földbirtokos család lánya, ügyesen zongorázó, bájos gyerekként az udvari koncertek állandó fellépője volt, és tizenöt évesen ajánlólevéllel kereste fel Lisztet Weimarban, hogy a tanítványa lehessen. Amivel azonban az udvarban sikert aratott, az a mesterkurzusokon kevésnek bizonyult. Hans von Bülow, aki 1881-ben Liszt betegsége miatt átmenetileg átvette a mesterkurzus vezetését, egy alkalommal annyira ideges lett a lány ritmikai ügyetlenkedései miatt, hogy rákiabált: „Hallottam már olyan emberekről, akik nem tudnak háromig számolni, de ön még kettőig sem tud!” Lina az utolsó években már távol is maradt a weimari mesterkurzusoktól, és inkább a házvezetőnői teendőket vállalta magára, Budapesten és Rómában. Erre szükség is volt, mert attól kezdve, hogy 1881-ben Liszt Weimarban leesett a Hofgärtnerei lépcsőjén, egészségi állapota fokozatosan romlott. Tulajdonképpen ekkor lépett be az öregkorba, jelentek meg az ödéma első jelei, a kifejlődő szürke hályog miatt romlott a látása, és a mozgása is nehezedett, s egyre gyakrabban szorult segítségre az öltözködésben, az utcai közlekedésben. Természetesen volt mellette inas és néhány hűséges tanítvány, akik a levelezést intézték helyette, vagy felolvastak neki, Lina viszont takarított, bevásárolt, főzött, felügyelte a mosást. Fokozatosan nélkülözhetetlenné tette magát, Liszt pedig ragaszkodott hozzá, szerette a társaságát, és végtelenül hálás volt neki gondoskodásáért.

Amikor 1886 nyarán lányának kérésére Liszt Bayreuthba utazott, táviratozott Linának, hogy jöjjön, szüksége van rá.

A megfázás mellett még számos más baja is volt, a lába úgy megdagadt, hogy cipő helyett jobbára csak papucsot tudott húzni, szeretett szivarjaitól a fulladásos köhögőrohamok miatt orvosai már korábban eltiltották, éppúgy, mint az alkoholtól, a bor megvonása pedig csak erősítette a szenvedéseit. A Munkácsyék kastélyában szerzett megfázásból Bayreuthban tüdőgyulladás lett, Liszt ezt pontosan érezte, de Wagnerék háziorvosa, Landgraf doktor a betegséget egyszerű náthaként diagnosztizálta. Apja állapotát Cosima sem vette komolyan, ő vagy az unokák időnként átszaladtak néhány percre, aztán mentek is tovább. Delente a legfiatalabb unoka, Siegfried kísérte át nagyapját a Wagner-villába ebédelni, akinek – néhány nap után – már ehhez sem volt ereje, és ettől kezdve a Wahnfriedből küldték át neki az ebédet. Landgraf doktor nem állt ugyan a helyzet magaslatán, azt azért javasolta, hogy a Mesternek mindennap friss húslevest főzzenek. Lina dühödten írta be naplójába azt a méltatlan jelenetet, amikor a Wahnfriedből visszaüzentek: húslevest csak heti két alkalommal főznek, úgyhogy aznap sült csirke és almakompót lesz az ebéd.

Liszt persze nem gyakran volt egyedül, jöttek látogatók szép számmal, de a csevegés fárasztó volt számára. Lina egész nap ott ült Liszt mellett, leste minden kívánságát, ha ahhoz volt kedve, kártyázott vele, ha elbóbiskolt, betakarta. Rendszeresen konzultált az orvossal, aki csak legyintett: aggodalomra semmi ok, ha Liszt kíméli magát, néhány nap múlva felgyógyul a meghűlésből.

Az utolsó nap

A helyzet azonban rohamosan romlott. Liszt egyre bágyadtabb lett, állandóan aludt, ha pedig ébren volt, köhögőrohamok kínozták. Néha játszott egy parti whistet a tanítványokkal, de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kártyát megtartsa, a lapokat Lina adta sorban a kezébe. A lány felháborodással jegyezte fel a naplójába, hogy a tanítványok milyen kevés részvétet mutatnak, és távollétében lekicsinylően beszélnek Lisztről, mondván, az öreg bolond, vagy már megint részeg. Amikor Liszt már a fotelből sem tudott egyedül felkelni, végre Cosima is belátta, hogy Landgraf doktor használhatatlan, és elhívatta az erlangeni egyetem tekintélyes professzorát, Fleischer doktort, aki azonnal megállapította: a Mesternek súlyos tüdőgyulladása van. A családtagok ettől kezdve Linát – mint idegent – kitiltották a házból. A lány általában a kertben húzta meg magát, és amikor csak tehette, titokban belopózott Liszthez.

Azt, hogy a helyzet kritikus, Cosima is megértette, és bejelentette, hogy mostantól ő virraszt apja mellett. Bevitetett egy ágyat a szalonba, de csak este 11 felé érkezett, és azonnal le is feküdt – csak előtte még gondosan bezárta az apja hálószobájába vezető ajtót, hogy minél kevésbé hallja a jajveszékelést –, reggel hatkor pedig távozott. Az unokák csak délelőtt jöttek, de továbbra is inkább a szalonban enyelegtek a tanítványokkal. Július 30-án is órák teltek el úgy, hogy Lisztet magára hagyták: a család színházba ment, hiszen javában zajlott a Wagner-fesztivál, felügyelni kellett a próbákat, az előadásokat. Az éjszakát pedig hiába töltötte Cosima is, Mihály is a házban, mindketten oly mélyen aludtak, hogy csak nagy sokára hallották meg a jajveszékelést. Orvosért küldtek, de az csak másfél órával később érkezett meg. Liszt akkor már eszméletlen volt. 31-én sürgönyöztek Fleischer doktorért. Liszt néhány másodpercre még magához tért. Úgy halt meg, hogy legalább a lánya mellette volt.

A gyászjelentés

A következő napok szintén bővelkedtek kellemetlen és szerencsétlen jelenetekben. A holttest bebalzsamozásához egy borbélyt hívtak, aki még életében nem csinált ilyet. Ügyetlenkedett, szétszabdalta a holttestet, ami aztán fel is puffadt, ráadásul az arc is eltorzult, így délután már nem lehetett szó halottszemléről. Linán kívül egyetlen hiteles tanúja sem volt annak a jelenetnek, hogy augusztus 2-án délelőtt Cosima a Wagner család régi mindenesét, Bernard Schnappaufot küldte át a házba, hogy a holttestet fémkoporsóba rakja, majd talicskán áttolja a Siegfriedstrassén keresztül a Wahnfriedbe. Hétfő délelőtt volt, amikor az utca hemzsegett a kíváncsiskodóktól. Cosima egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy apját a Wagner-fesztivál kellős közepén éri a halál, így a temetés megszervezése is kapkodva történt. A gázlámpákat például épp akkor takarták le fekete gyászlepellel, amikor a temetési menet befordult a sarkon. Az augusztus 4-én megtartott gyászmise is elég otrombán zajlott, de ezt már nem Linától tudjuk, hanem az esemény számos szem- és fültanújának feljegyzéseiből. A helyi templom kórusa hamisan és gyengén énekelt, a köztudottan színvonalas fesztiválkórus pedig, éppúgy, mint a Bayreuthban jelen lévő számos neves muzsikus, néma maradt. Egyetlen kivétel akadt csak, Anton Bruckner, de ő is a Parsifal témáira improvizált az orgonán. Liszt orgona- és kórusműveiből egyetlen taktus sem hangzott fel. A Bayreuther Tagblatt másnapi gyászjelentésében Lisztet elsősorban Wagner támogatójaként és feleségének apjaként említi, nem beszélve a sok, hibától hemzsegő sajtóközleményről. Majd jött a méltatlan harc Weimar, Pest és Bayreuth között a holttest birtoklásáért. Nem véletlen, hogy Liszt miért félt kevésbé
a haláltól, mint attól, hogy az épp ebben a városban érje.