Vakvágány

A szakszervezetek és a cég menedzsmentjének viszonya már régen nem olyan, mint néhány éve, amikor a tárgyalások első felvonását egy hálószobában meg lehetett tartani: a Városi Tömegközlekedési Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének szinte örökös elnökét Vág Péternének hívták, míg a műszaki vezérigazgató-helyettes Vág Péter volt.

Akkoriban persze nem szerveztek munkabeszüntetést, a különféle üzemegységek érdekvédői az ágazati vezetőkkel vívták csörtéiket, nem a vezérkarral. Az első igazi nagy sztrájkot 2008. április 7-e délelőttjén tartották, ám ez valójában a szakszervezetek és az Antal Attila-féle vezetés közös nyomásgyakorló akciója volt a kormányra. A várospropagandistából lett vezérigazgató-helyettes, Regőczy Miklós később már kedvet kapott ahhoz is, hogy maga kezdjen sztrájkot szervezni önmaga ellen. Rájött ugyanis, hogy a kormányra gyakorolható nyomás eszközei közül a sztrájk a leghatékonyabb: azt elirigyelte a munkavállalóktól. Volt olyan szakszervezeti vezető, aki úgy adott telefoninterjút, hogy attól félt, behallatszik Regőczy hangja, aki azt mondta: a fődiszpécsert le kell váltani, ha ellenáll. Ma már más időszámítás van a közlekedési vállalatnál. Január 12-ére, keddre virradóra minden érintett tudta: ez most igazi háború. Itt győztesek és vesztesek lesznek, valakinek megroggyan a pozíciója.

Földényi György, a Budapesti Közlekedési Szakszervezetek Szövetségének és egyben a sztrájkbizottságnak az elnöke a 11-én késő estig elhúzódó, sikertelen tárgyalások után elindult, hogy végigjárja a garázsokat, lelkesítse a sztrájkra készülő buszosokat. Hosszú beszélgetésekre hajnalig nem volt módja: éjjel egykor három telephelyen is bombariadó volt, mindenkinek el kellett hagynia a területet, míg a tűzszerészek vaklármának nem nyilvánították a riasztást. Az első műszakot a dél-pesti garázsban maga Földényi fogadta, majd reggel hatkor munkásgyűlést tartott. Megismételte, hogy a hatályát vesztett kollektív szerződést a menedzsment csak úgy újítaná meg, hogy havi 16 ezer forintnyi juttatással kevesebbet kapjanak a dolgozók. Ők azonban nem tűrhetik, hogy rajtuk spórolják meg, amit a főváros nem fizet ki a vállalatnak, vagy amit eltékozoltak horribilis végkielégítésekkel. A hangulat tüzes volt: a sztrájkolók hangadói lelkesen biztosították az elnököt arról, hogy akár hetekig is kitartanak, ő pedig kemény hangon jelentette:
a sztrájkalap sok-sok napra elegendő lesz.

Trükkök nélkül

Földényi 55 éves, 2001-ben került a BKV-hoz. Ha legmagasabb végzettségéről kérdezik, azt mondja: buszjárművezető. A cégnél úgy tudják, tanult ő mást is a honvédségnél, ahonnan érkezett, de erről soha nem beszél. Kínosan elegáns, ugyanakkor kemény, határozott ember. Az a magyar, aki elsőnek lép ki a forgóajtón, amelyhez utolsónak érkezett, és nem érti, ha valaki ebben kivetnivalót talál. Több kisfőnök karrierje is végződött már úgy a cégnél, hogy konfliktusba került Földényivel.

Takács Péter műszaki vezérigazgató-helyettes 11-én hétfőn reggel ötre érkezett az Akácfa utcai székházba, és keddre virradóra nem volt otthon ő sem. A sikertelen tárgyalások után arról a harminc autóbuszról kellett gondoskodnia, amelyeket a hétfői műszak után a végállomásokon vettek át szerződésesek. Ennyi buszt elhelyezni, ellenőrizni, megtankolni valahol – nem is olyan egyszerű sztrájkidőben. Hajnali ötkor Kocsis István vezérigazgató vezetői értekezletet tartott. Elszánt volt, mindenkit figyelmeztetett: a cég csak törvényes eszközöket alkalmaz, itt nem lesznek sztrájktörők, nem lesznek trükkök.

Sztrájk milliárdért

Takács Péter 44 éves. Érettségi után került az akkor még önálló metróhoz, ahol akkoriban nagyon megválogatták a munkatársakat. Karbantartóként járta az alagutak üregeit, itt élet-halál kérdés, hogy minden rendben legyen. A metró különleges világ, az itt dolgozók némi büszkeséggel teli borzalommal a hangjukban szokták mondani: nálunk a szar is felfelé folyik. Tény, a szennyvizet felfelé kell pumpálni a csatornába. Takács Péter előbb a műszaki egyetemet végezte el estin, aztán mérnök-közgazdászi diplomát szerzett, majd minőségbiztosítási szakmérnök lett. Mindenkinél gyorsabban cikázik a folyosókon. Tanúk állítják, hogy egyszerre több helyen is tud lenni, s már rég intézkedett, mire a hozzá vezető hivatalos csatornákat végigjárja a bejelentés.

Földényi György irodájában a keresett ízléssel válogatott képek mellett három Lenin is van: két mellszobrocska és egy plakett. Amikor a sztrájk délelőttjén kérdően nézek rá, mosolyogva figyelmeztet: Lenin felett egy óra is van, éppen eljár felette az idő.

– Tudja, mi úgy szoktuk várni a választási évet, mint a mannát – kezdi a válaszát arra kérdésre: mit gondol a sztrájk politikai következményeiről. – Ilyenkor mi általában kérhetünk toronyórát is, lánccal. Régebben, amikor belengettük, hogy akár sztrájkolhatnánk is, már ment a telefon Vajda Pál akkori főpolgármester-helyettestől az akkori vezérigazgatóhoz: Botond, állapodj meg velük! A választási győzelem egy-két százalékon is múlhatott, a hatalom nem kockáztathatta a balhét. A jelenlegi kormánypártnak azonban esélye sincs arra, hogy maradjon: ezeknek egy figyelmeztető sztrájk már secko jedno. Hát ezért kell határozatlan idejű sztrájkot tartanunk! Ha napokig tart a munkabeszüntetés, még egy ilyen kormánynak is el kell gondolkodnia. Ők is tudják, hogy a nemzeti jövedelem majdnem 40 százaléka Budapesten termelődik. Itt minden sztrájk több mint egymilliárdba kerül. Talán pont annyiba, mint amennyit mi követelünk!

Takács Péter irodájában a munka rendje fogad. A vezérhelyettes tárgyalóasztalán papírhalmok sorakoznak. A szobában egyszerű, barna bútor, itt aztán nincsenek nippek. Egy vitrinpolc, ahová mindenféle ingyom-bingyomot lehetne tenni – üres. A falon archív omnibuszképek.

– A vezérigazgató eltökélt abban, hogy lezárjuk a múltat, hogy új, finanszírozható pályára állítsuk a céget. Ezt nem akadályozhatják meg a szakszervezetek – mondja Takács, akit általában a BKV második embereként tartanak számon. És nemcsak azért, mert ő a legrégibb ember a csúcsvezetők között. Mindenről tudja, mennyi az annyi, nem lehet megvezetni. – Eddig minden évben mínuszt termeltünk. Most esélyünk van arra, hogy megállítsuk a romlás folyamatát. A múltban rengeteget hibáztunk, tornyosultak a ki nem fizetett számlák, gyűltek a rossz helyre átutalt pénzek. Ennek vége. És ez a mostani tárgyalásokra is igaz. Addig megyünk el, amíg elmehetünk. Például bármilyen juttatást, pénzt átválthatunk bármire, de a kereteken túl jottányit sem engedünk. Kocsis úr a vezérigazgatói posztot pályázaton nyerte el: azzal a tervvel, hogy holdinggá alakítja a céget. Ezt Hagyó főpolgármester-helyettes eddig megakadályozta. Ha nem vagyunk résen, most a sztrájkolók akadályozhatják meg, hiszen az átalakításra azzal a feltétellel kaptunk 23 milliárdot a kormánytól és a fővárostól, hogy ellenőrizhető, takarékos gazdálkodást folytatunk.
– Miért mindig csak rajtunk kell takarékoskodni – kérdezte a sztrájk előtti pénteken a negyvenes, kövérkés, kopaszodó János a cinkotai telepen.

Végigjártuk a veterán buszt, amit kapott: a kormány alig fordítható, a motortérben az egyik ékszíjpár helyén csak egy van, az is összevissza csavarodott, friss szervoolajfolyás nyomai látszanak. Buszvezető János arról panaszkodik, hogy hótaposóban és két mackónadrágban vezet, belülről kaparja a jeget az ablakról. Éjjel kettőkor kel, nincs hétvége, nincs ünnep. Havi nettó fizetése 18 év után 110-120 ezer forint körül jár, ebből kellene eltartani a családot. Amikor hazatántorog, két órát pihen, aztán megy a másodállásba: biztonsági őr. Győzködni próbálom, hogy a válságban mindenkinek nehezebb, neki is ki kell vennie a részét az erőfeszítésekből. Azt mondja, hogy ő már kivette. Negyven múlt, amikor először saját lakása lett. Kétszobás, lakótelepi. És az ő bére lemaradt.