Uniós források: rendszerszintű visszaélések pincétől plafonig

State capture. Szakértők így írják le azt a jelenséget, amikor a foglyul ejtett állam úgy bánik a forrásokkal, ahogyan egy körülhatárolt érdekkörnek a leginkább megfelel, s azokat a támogatási formákat preferálja, amelyek köztulajdonban lévő infrastruktúrák kiépítése helyett magánvagyonokat keletkeztetnek. A magyar is foglyul ejtett állam.

Különösen látványos, ahogyan idehaza egyes önkormányzatokat jutalmaznak vagy büntetnek azzal, hogy mennyi közösségi támogatást nyernek el. Maguk a helyhatóságok is jól tudnak játszani a pénzzel, azáltal hogy melyik vállalkozót bízzák meg a feladatok elvégzésével. Az önkormányzatok fejlesztési forrással való ellátása a 2014–2020-as programozási időszakban új szintre lépett. Korábban, 2007 és 2013 között a területfejlesztésre szánt pénzeket a regionális fejlesztési ügynökségek kezelték, ez a szervezet állt a központi intézményrendszer és a helyhatóságok között. Ezeket az ügynökségeket a múlt év végén elkezdték felszámolni, s a jelenlegi rendszerben alapvetően a megyék, a megyei jogú városok töltik be a közvetítői szerepet.

Helyi gazdaságfejlesztésre a Terület- és Településfejlesztési Operatív Programon (TOP), valamint a Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Programon (VEKOP) keresztül 1519 milliárd forintot kapnak az önkormányzatok 2014 és 2020 között. Hogy ezt mire költik, alapvetően ők döntik el. Erről tavaly Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter stratégiai megállapodást írt alá Szita Károllyal, a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnökével és Fehérvári Tamással, a Megyei Önkormányzatok Országos Szövetségének elnökével. Szita Károly a lépést úgy kommentálta: még nem fordult elő, hogy a 23 megyei jogú város úgy kapjon több száz milliárd forint uniós támogatást, hogy nem Budapesten mondják meg nekik, mire költsék a pénzt. Valóban nem volt még ilyen, az idő pedig eldönti, hogy az új rendszerben kevesebb vagy több lesz-e a visszaélés, mint az idén lezárult ciklusban.

Az, hogy eddig miképp működött a leosztás,

– Az uniós források elcsalásában piramisszerűen helyezkednek el a szereplők – mondja az LMP-s politikus. – A csúcson kormányközeli nagyvállalkozók állnak. Nekik jut az igazi nagy falat. Iskolapélda Orbán Viktor vejének, Tiborcz Istvánnak azóta már eladott cége, az Elios Zrt., amely 1,2 milliárd forintot nyert el a közbeszerzéseken új, LED-es közvilágítás kivitelezésére. A társaság több száz millió forinttal túlárazta a projekteket, s maga a beszerzés sem zajlott tisztességesen. Jávor Benedek, a PM európai parlamenti képviselője bejelentést is tett az Európai Unió Csalás Elleni Hivatalánál (OLAF). Indoklása szerint az Elios Zrt.-nek nem kellett félnie az árversenytől, mert a legtöbb esetben nem volt rajta kívül más pályázó a munkára: a közvilágítási projekteknél a pályázatok többségét eleve úgy írták ki, hogy az Elioson kívül vagy senki másnak, vagy legfeljebb egy-két cégnek lett volna esélye indulni.

A G napig Simicska Lajos is egyike volt a piramis csúcsán elhelyezkedő vállalkozóknak, az ő cégeinek a többi között az infrastrukturális beruházások kivitelezése terén nem akadt versenytársa. A gázszerelőből lett milliárdossal, Mészáros Lőrinccel szemben azonban még ma sem érdemes közbeszerzésen indulni. A felcsúti vállalkozó az Átlátszónak korábban adott interjújában nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott: „Szarok rá, hogy más mit mond, engem az érdekel, hogy itt mit mondanak rólam (...) mert egy pályázati rendszernek, akármit teszünk, sajnos egy nyertese van. Most ha a Pista nyert volna, vagy a Józsi, akkor ő is szemét lett volna? Vagy csak én vagyok azért szemét, mert én a Mészáros Lőrinc vagyok, aki életében nem privatizált semmit, nem nyert semmiféle pályázatot, mindent a saját erejéből teremtett meg, az a több száz alkalmazott, aki nálam dolgozik, kérdezzen meg bárkit, hogy mit mond a Mészáros Lőrincről.”

A piramis középső részén áll az a céghálózat, amely tulajdonosai vagy kapcsolatai révén kötődik a csúcsvállalkozókhoz, illetve politikailag lojális. Nekik jellemzően 10-20 milliós megbízások jutnak, ám azokból sok. Hadházy Ákos példaként hozza fel a még 2014-ben, az Államreform Operatív Program keretében kiírt járási esélyteremtő programot. Akkor járásonként 13 millió forint uniós pénz jutott a programok kidolgozására, amelyek sokszor kísértetiesen hasonlítottak egymásra, azaz nagy valószínűséggel másolással készültek. De arra is volt példa, hogy a pénzt „elették”: Hódmezővásárhelyen a H-event Kft. kétszáz embert vendégelt meg tízmillió forintból.

Végül legalul azok a valódi gazdasági tevékenységet végző vállalkozások sorakoznak, amelyek vezetői csak annyira lojálisak, hogy kisebb visszaélésekben szerepet kapjanak. Hadházy erre a Nemzeti Rugalmasság Programot hozza példaként, amelyben hétmilliárd forint uniós pénz jut a rugalmas munkavégzés elősegítésére. 10-15 millió forintot fizettek ki a nyerteseknek, köztük református egyházközösségeknek, tömegközlekedési vállalatnak vagy éppen sörözőnek, pékségnek, temetkezési vállalkozásnak, kórháznak. A támogatás nagy része azonban nem munkahelyek kialakítására, hanem tanulmányírásra, tanácsadásra, workshopokra megy el.

Amellett, hogy kik, az sem mindegy, mire kapják az uniós támogatást. A Transparency International Magyarország a pályázati rendszer valamennyi szakaszából készített interjúkat az érintett szereplőkkel. Igazolódott, hogy sokszor előreegyeztetett, a társadalom szempontjából haszontalan fejlesztések kapnak pénzt, lásd a felcsúti kisvasút esetét. Jellemző az is, hogy önkormányzatok vagy nagy infrastrukturális fejlesztéseket megvalósító vállalatok az indokoltnál lényegesen nagyobb és költségesebb projektekért lobbiznak, és ehhez felhasználják engedélyezési hatáskörüket. A székesfehérvári vagy a váci vasútállomások felújítása is ebbe a kategóriába tartozik. De egyes országgyűlési képviselők is minden eddiginél nagyobb önbizalommal szólnak bele abba, hogy körzetükben mire jusson fejlesztési forrás.

Ha megvan a cél és a projekt, amire oda akarják adni a pénzt, akkor következik a közbeszerzés, amelyet vagy egyértelműen valakire írnak, vagy finomhangolással azokra a cégekre szabnak, amelyeket nyertesként akarnak kihozni. Ez történt az évek óta húzódó aszfaltügyben is. Az Európai Bizottság 573 millió euró támogatás kifizetését függesztette fel, mert az útépítésekhez csak az szállíthat aszfaltot, akinek az építkezés 50 kilométeres körzetében van aszfaltkeverő-telepe. Azaz alapból kizárták a távolságon kívül esőket, a külföldi vagy a mobil betonkeverőkkel dolgozó cégeket. Hogy mekkora büntetést kap Magyarország, még nem tudni.

A közbeszerzést követi a szállítás, s gyakorlatilag nem létezik olyan vizsgálat – legyen az hazai vagy nemzetközi –, amely ne hívná fel a figyelmet a túlárazásra. Az Európai Bizottság 2015-ös jelentése azt a csalást hozza fel példának, amikor egy 40 ezer euró értékű gépbeszerzés 200 ezer eurós áron valósult meg.

A kör pedig ott zárul be, hogy az ellenőrzést szolgáló pénzekkel sem bánnak tisztességesen, a korrupció felderítésére szánt forrásokat is elcsalják. A HVG írta meg először, hogy az OLAF négy évig vizsgálódott egy összesen 2,4 milliárd forintos támogatásfelhasználási ügyben, amikor a megbízottaknak az volt a feladatuk, hogy világítsák át a közbeszerzési szerződéseket s hívják fel a figyelmet az esetleges visszaélésekre. A csalás elleni hivatal három ilyen megbízást vizsgált át (a 2013 Quality Control konzorcium két szerződését, valamint a CEU Tender Kft.–Nagy és Pál Ügyvédi Irodával kötött több mint egymilliárdos megállapodást), fiktív szerződéseket és teljesítéseket, készpénzes kifizetéseket talált, s végül indítványozta a teljes támogatási összeg visszafizetést. A szálak az egykori Nemzeti Fejlesztési Ügynökség felső vezetőihez vezettek.

Heil Péter fejlesztéspolitikai szakértő, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség egykori alelnöke szerint nincs gazdasági racionalitása annak, ami történik.

– Úgy nézi ki, mintha Lázár János szabad kezet kapott volna, hogy költse az uniós pénzt, akkor is, ha a fedezet nem érkezett még meg az EU-tól, és így a központi költségvetés kerül nehéz helyzetbe. A kormányzatot egyáltalán nem érdekli, hogy az EU mit tesz vagy gondol a pénzek felhasználásáról. Az Európai Bizottságnak viszont nem érdeke a falnak menni egy országgal szemben, mert az felborítaná a kohéziós politikát. Ameddig az EU nem mond le Orbán Viktorról s vele Magyarországról, nem várhatók komolyabb retorziók.