Tihany perjele: tanárok helyett pedagógusokra lenne szükség

Egyszer úgy nyilatkozott: nemcsak a Bibliával foglalkozik, hanem főként emberformálással, neveléssel. Mondta már azt is: el tud képzelni olyan iskolát, amely nem kötődik világnézethez. De olyan pedagógust nem, akinek ne legyen világnézete.

Ahol embereket nevelnek, ott különösen fontos: akik nevelnek, érett emberek-e, vagy sem. Az iskolában meghatározó a pedagógus személyisége. Az érett személyiségnek pedig van világképe és világnézete.

Másfelől nézve: elég kaotikus világban élünk, ahol nehéz fogódzókat találni.

Ez így van. Sokan úgy nőnek föl, hogy közben nem tapasztalhatják meg az apa nyújtotta biztonságot vagy az anyai melegséget. Az iskolákban egyik reform követi a másikat, a legtöbb oktatási intézmény információgyárrá változik: ebben otthontalanok a gyermekek. Tanárok helyett pedagógusokra lenne szükség.

Mi a különbség?

Már Szophoklésznál olvashatjuk: „Ha tud valamit valaki, nagyszerű bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, van ki a rosszra tör vele.” Az igazi pedagógus nem csupán átadja az információt, hanem megtanít választani, felhasználni a megszerzett tudást. Kézen fogja a gyermekeket, s bevezeti őket az életbe. Másképpen fogalmazva: legyen emberi kompetenciája is a szakmai mellett.

Az ilyen pedagógus szinte hibátlan ember?

Nem mindentudó, nem is hibátlan. De olyan ember, akiről sugárzik: maga is igyekszik napról napra jobbá, többé válni.

A pedagógusok zöme egyelőre igyekszik napról napra megélni. Nehéz így valóra váltani az ideákat.
A családokat is gyakran anyagi gondok feszítik szét.

Miközben a családokban gyakran elfelejtik: az anyagiaknál fontosabb, hogy ők egymás számára léteznek. Férj és feleség esetében nem az az elsődleges, ki mit vesz a másiknak. Hanem hogy mennyit képes adni saját magából. Az nem kerül semmibe. A pedagógusok anyagi megbecsülése természetesen hagy kívánnivalót maga után. Ha rajtam múlna, mindent megadnék a családoknak és a pedagógusoknak, hogy legyen szabad energiájuk valóban törődni a gyerekekkel. Ennek közvetett gazdasági eredménye is volna. Ha érettebb, felelősebb emberek kerülnek ki az iskolákból, akkor ők az anyagiakkal is jobban tudnak bánni.

A mostani pénzügyi krízisben egyre többen inkább arra próbálnak választ keresni, kinek milyen felelőssége van a válságból való kilábalásra.

Mindenki felelős. Nem lehet egyszerűen fölülről várni, hogy az életem boldog legyen. Sokszor úgy látszik, mintha az egyedüli cél a világban a technikai haladás lenne. Ez önmagában édeskevés. Az anyagi jólét sem egyenlő azzal, amit – látszólag játszva a szavakkal – úgy írhatunk le: „jóllét.” Hiányzik a világból a másokért való élet megbecsülése. Pedig értelme csak a nem önmagáért való életnek van. Az ember biológiai szükségleteinek kielégítése még nem egyenlő a boldogsággal.

Ismét önt idézve: van civilizáció meg technikai civilizáció, de hiányzik a „szív civilizációja”.

Pontosan. Furcsa és kaotikus világ az, amelyben az embernek már nem a munkaerejére, hanem a vásárlóerejére tartanak igényt. Másrészt a technikai fejlődés azt eredményezi: kevesebb élőmunkával olcsóbban lehet előállítani sok mindent. De meg kell nézni azt is, hogy a nagy fejvadászcégek hány éves embereket „halásznak ki”. Kiket képeznek tovább a nagyvállalatok? S kiket küldenek el? Ma sokan úgy fogalmaznak: „Lenyugdíjaztak.” Vagyis „leírtak”. Egyre többen érzik úgy: feleslegessé válnak, már nincs szüksége rájuk a társadalomnak. Viszont ha tudatosítanánk, hogy az életnek önmagában – tehát nem a fogyasztó, termelő, hanem a létező embernek – értéke van, akár más lehetne a világ.

Eddig is számos díjat kapott pedagógusi és közéleti tevékenységéért is. Laudációkban elhangzott: ön a párbeszédre és a toleranciára tanít.
A tolerancia miként tanítható?

Senki sem tudja átvenni, megszüntetni a másik ember problémáit. Legfeljebb hozzásegítheti, hogy a másik ember felelősen és jól megoldja őket. Ehhez pedig az kell, hogy a szó legigazibb értelmében együtt érezzek vele. Minden olyan hivatásban, ahol az ember emberrel foglalkozik, két alapvető feltételnek kell megvalósulnia. Az egyik az empátia, a másikra való „ráhangolódás” képessége.

És a másik?

A kommunikáció, a párbeszéd képessége. Amelyben nincs helye kioktatásnak, sem passzív hallgatásnak. Lényege a kölcsönhatás felnőtt és gyermek, orvos és beteg, lelkipásztor és rábízott hívő, tanár és tanítvány között. A toleráns viselkedés, gondolkodás valójában annak elfogadása: nemcsak úgy lehet látni a világot, ahogyan én. Mindenki csupán a saját helyzetéből, szemszögéből tud ítéletet mondani. A tolerancia rokona a testvériségnek. Egy családban különböző emberek élnek együtt. Nem egyformák, mégis elfogadják egymást. A toleranciához hozzátartozik a kölcsönösség. Nem arról van szó csupán, hogy én elfogadom a másikat olyannak, amilyen. Hanem igénylem, hogy engem is elfogadjanak. Elfogadottnak lenni – alapvető emberi igény.

S hol a határa a toleranciának?

Amikor önmagamat kellene föladnom. De véget ér a tolerancia ott is, ahol már egy közösség érdekei sérülnének.

Ezzel kapcsolatban sokszor idézte Babits Mihályt: „...vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér...”

Mert az írástudók felelőssége – minden korban – elvitathatatlan. Kényelmes dolog meghúzódni az árnyékban, elbújni a nap és a szél elől. De amikor sokak számára bizonytalanná válik a kimondott vagy akár a leírt szó ereje, nagyon nagy szükség van azokra, akik készek és bátrak, hogy igazat szóljanak. Ez a társadalom nem elsősorban okos dolgokra vágyik – inkább hitelesekre. Okos gondolatmenetek, logikus előadások önmagukban nem bírnak emberformáló hatással. Akkor lesznek azzá, ha a hallgató megérzi: az ilyen mondatok annak is fontosak, aki kimondja őket. A hazugság – bármely szinten – egyenlő a hitelvesztéssel. Ne hazudjon se szülő, se iskola a gyereknek. Érdemes mindenkinek odafigyelnie a jézusi szóra: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” Így válhatunk igazán emberré.