Termékeny kiábrándulás

Maga mondja: nem volt mintagyerek. Sűrűn járt iskola mellé, bukdácsolt is. Inkább gombfocizott. Nincs érettségije. Bátran leleplezhetjük, hiszen ismerjük a kifejletet, a hepiendet. Akiről beszélünk, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Szerelték a villanyt az utcájukban. Szóltak: meg ne fogja a drótot, feszültség alatt van. Ő lopva mégis megfogta. (Ott a forradás a kezén.) Szerette kézbe venni, megnézni, megtapasztalni azt, amivel dolga volt. A feszültség nem korlátozta kíváncsiságát. A forradás meg? Elfér a többi mellett.

Szegény gyerekként is operába járt (karzat, olcsó hely), a mozikban beleszerelmesedett Szörényi Évába, focizott a grundon, szurkolt az Újpestnek, cserkészkedett, aztán gettóba kényszerítették. 1945. január 18-án kitörték a Wesselényi utca 46. kapuját is, és ő kart tárva odarepesett az első szovjet katonához (mint egy plakáton). Az meg leköpte őt, és azt mondta: jevrej! (Zsidó.)

A fiú felszabadult.

1945 novemberében már korkedvezményes MKP-tag. Hamarosan függetlenített titkár a Madiszban, otthagyja az iskolát, olvas. Marxot, Lukácsot, Hajnal Istvánt. Sok a pótolnivaló, gyűrni kell, ha nem ért is meg mindent. Azt érzi:
„A világforradalom katonája vagyok.” Sztálin az isten, Rákosi „a legképességesebb ember”. Vonzza Révai, az intellektuel (miatta szeretne egyszer majd aranykeretes szemüveget hordani). Ismeri Kádárt, Rajkot. Átéli a kort, lelkes és naiv. Nagyobb a hit, mint a hitel.

Lesz honnan felocsúdni.

Aztán kiderül: nem elég a lelkesedés, kell a bumázska is. Beiskolázzák. Irány Moszkva. Mindenkire ugyanolyan ruha kerül: barna öltöny, barna kucsma, szőrmével bélelt kék ballon, magas szárú cipő. (Úgy érzik magukat, mintha egy exportképes népi együttes tagjai lennének.) A fiatalember nem tud oroszul. A nyelvi előkészítők idején is mozgalmárkodik.

A Nyugati pályaudvaron a búcsúzásnak megadják a módját: Himnusz is, Internacionálé is. Szónoklatok, filmhíradós kamerák, pityergő hozzátartozók.

A határon túl, Csapnál aztán mindenkit levetkőztetnek, a bőröndökből egyenként ráznak ki inget-gatyát.

Némi kórházi kitérő után (amelynek áldozatául esik a vakbele) elkezdődik a vicinális szocializáció, a beilleszkedés az Uzscsova utca 64. világába. Néhány magyar, cseh, lengyel ösztöndíjas mellett a hadsereg leszerelt tisztjei húzzák meg magukat itt családostól egy-egy szobában. Nem akárkik! A nagy honvédő háború ezredesei, főtisztjei. Illemhely a folyosó végén, vécékagylók és fülkeajtók nélkül, guggolva, sorban, nemzetiségre, rangra való tekintet és bármiféle arcpirulás, illem nélkül.

Viszont a könyvtár!

A szabadsághiányos zárt városban ez az otthon. Itt meg lehet tanulni oroszul a könyvekből, ha nem adják is elő mindig mindegyiket.

A csoportban egy jó barát: Pataki Feri. Életük azután is többször összekapaszkodik: együtt a Petőfi Körben, az ifjúsági mozgalomban, a katedrán, a Tudományos Akadémián.

A helybeliekkel kevés a kapcsolat. Az idegen gyanús, a velük trafikáló még inkább. Barátság, szerelem moszkvaival nemigen zavarhatja meg a szorgalmi időt: 1953-ig törvény is tilalmazta a külföldivel való házasságkötést. (Nem éppen kompatibilis a demokratikus társadalmak felfogásával.)

Egy leningrádi kirándulás során aztán felfedik, tisztázzák érzelmeiket az eddig csak egymásra tekingetők, innentől kezdve lesz párja Soós Marika, akit aztán Huszár Mariként ismertünk. (Neki szól e visszapillantó kötet ajánlása is.) Sztálin halála kint éri őket. Megrendülten megsiratják, mint a többiek.

Hazatérnek 1953-ban. Tibor a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Központi Vezetőségének munkatársa lesz, majd ’54-től „nevelési titkár”. Akkoriban azt mondták az efféle posztokat betöltőkre: hivatásos forradalmárok. (Elindult volna fölfelé a lejtőn?)

1954-ben olykori pártfogója, Kelen Béla kiviszi a Hárshegyre, s ott az erdő csendjében elmondja: Rajkék ártatlanok voltak. „Az elvtársaknak a becsületüket visszaadjuk, s méltón eltemetjük őket” – tette hozzá. A fiatalembernek hánynia kell. (Sikerül.)

Aztán jönnek a további kijózanító pofonok. A legsúlyosabb az SZKP XX. kongresszusa, amelyen tételesen felsoroltatnak Sztálin bűnei.

Itthon is mozog a világ. Rákosi és Nagy Imre birkózik. A Petőfi Kör (és ennek révén Huszár) ’56 egyik előkészítője. A legforróbb sajtóvita vezetését rálőcsölik, és hivatalból kötelezik, hogy kinek, kiknek adja meg a szót elsőnek. Hatezer kormányozhatatlan ember zsúfolódik, zúg az épületben hajnalig. (A statikához értők már-már összedőléstől tartanak.) Reggel aztán már keresik: felelnie kell, mert hagyta „az ellenséget” beszélni.

Rákosit felmentik, Kádár rehabilitálva. ’56 nyarán aztán egy – a szerző által rendezett – tanácskozáson váratlanul megjelenik Kádár, és azt mondja a koncepciós perekről: „Ami engem illet: egyszerre voltam áldozat és tettestárs.” (Ha valakinek erről eszébe ötlik Pozsgay Imre 1998-as önvallomásának címe, a Koronatanú és tettestárs, talán nem járatlan nyomon jár.)

1956 bizonytalanságait, zavarodottságát, lelkesedéseit és aggodalmait Huszárék átélik. A koalíciós kormányban államminiszterként részt vevő Kádár november 1-jei beszédében elítéli a magyar sztálinistákat, Rákosit és klikkjét, hangsúlyozza az ország függetlenségének fontosságát, kezet nyújt a szociáldemokratáknak, baráti viszonyt ajánl a szomszéd országoknak. Megemlíti a „dicsőséges felkelés” szervezői és vezetői között a Petőfi köröseket is. Huszár lelkesedik, és jelentkezik az új pártba.

Ám november 4-én mást hall a rádióból: „Ma hajnalban a szovjet csapatok...” Egy világ omlik össze bennük.

Az eróziós folyamat a Rajk-perrel, a XX. kongresszussal, Sztálin bűneinek feltárásával indult, s fokozódott Nagy Imre júniusi beszédével, a Rákosi-rehabilitálással, végül a november 4-i tanktámadással ért véget.

Be is jelenti: „Hivatásos politikusi pályámat nem kívánom folytatni.” A politikai csatatérről a fiatalkorú deviánsok körébe vonul, a Szőlő utcai otthonba. A pártba „nem zárják vissza” (Marosán nem engedi), csalódnia kell számos, opportunistának bizonyult munkatársában.

A Gyorskocsi utcában rendőri vizsgálat indul ellene a Petőfi köri sajtóvita miatt. Gyanús.

Majd mégis taníthat: gimnáziumban, egyetemen. Elévülhetetlen érdeme egy régi/új tudományág feltámasztása, intézményesítése. A szociológiát, főleg az empirikus kutatás tényeit – olykor békebontó hatásuk miatt – nem pártolták dogmatikus korokban. Erdei Ferenc, Szalai Sándor munkáira épülve jön létre az új kutató-oktató bázis, s általa az új nemzedék, Gombár Csaba, Papp Zsolt, Kolosi Tamás és mások érdemeivel.

Huszár csakhamar egyetemi tanár, intézetvezető, az akadémiai értelmiség jelentékeny tagja. A kiábrándulást termékeny esztendők követik. Munkája sok és sokféle, kapcsolatai kiterjedtek, ismertsége, elismertsége általános.

Értelmiség- és elitkutatással foglalkozik. Akadémiai (levelező tagsági) székfoglalóján elvárta volna a politika és a szakma baloldala, hogy mint illetékes kutató bélyegezze meg a Konrád–Szelényi-szerzőpáros rebellis könyvét, Az értelmiség útja az osztályhatalomig címűt. Ám a politikai viták otromba mezőnyéből kiemelve Huszár elvont tudományos szakkérdésként tárgyalta a vitatott tételt. Imigyen: „A szubsztantív és racionális redisztribúció elmélete megújította a szociális antropológiát... fogalmi sémái azonban nem helyettesíthetik a formációelmélet kategóriáit, mert azok a társadalom szerkezeti jellemzőit az absztrakció magasabb szintjén jelenítik meg.”

Többet aztán tőle ilyesmit nem kértek.

Apránként „szembesültem ifjúságom minden tévedésével” – írja emlékiratában. A marxizmus feltámaszthatatlan, a filozo-fikus nagy elméletek nem adnak választ az információs társadalom digitalizáltan tagolt kérdéseire.

Ahogyan Radnóti írta: „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.” (Sem emlék, sem varázslat.)

A mottóul szolgáló első idézet Milovan Gyilasztól származik, és az emlékezet esendőségéről szól. Gyilasz, a maga útját járó Jugoszláviának (amelyhez annyi korabeli magyar illúzió kötődött Nagy Imréék körében is, később is) ez a rendhagyó, bírált, többször becsukott politikusa az a külső, rendszerfüggetlennek tetsző pont, ahova bele lehet akasztani a kimozdítandó világ tengelyét. Külföldi és különálló. Nem rákosista, nem nagyimrista, nem kádárista. De még csak nem is titóista.

Ő volt az önigazgatás és különállás egyik legtehetségesebb politikusa. Híres könyve, Az új osztály a nómenklatúrát bírálta, amely ahelyett, hogy az osztály nélküli társadalom felé lökdösné népét, új uralkodó osztályként telepedett a nyakába.