Szilágyi Tibor önterápiája

Szilágyi Tibor új könyvéből kiderül, a szerző gyűlöli a kisstílűséget, a pontatlanságot, az érdekbarátkozást. De tudja azt is: a színészet – tökéletes elmúlás. Az aznapi siker már nem érvényes másnap. Őszintén írja: nem hozta össze az élete olyan rendezővel, aki vitte volna magával mindenhova. Őt a szerepeknek és a feladatoknak kellett megtartaniuk a pályán.

A Kossuth-díjas színművész épp ötven éve végzett a színművészetin. Félszázad szakmai és privát emlékei, töprengései adják ki a kötetet, amelynek címe: Katonai szakképzettsége: színész (IAT Kiadó). Történeteiben újraéli szerepeit, színházi, filmes és magánjeleneteit kollégákkal, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, direktorokkal és persze civilekkel. Mindegyik valós sztori – Szilágyi Tibor fanyar humorával s kicsit szemérmetlenül. Ugyanis mindent megmutat magából.

Tőle tudjuk: egy pakoláskor kezébe akadt a katonakönyve. Fellapozta. Azt írták bele anno: „katonai szakképzettsége – színész”.

– Ez olyannyira bornírt s olyan jól jellemzi azt a kort, hogy akkor döntöttem el: megírom az ötven évet, amely alatt több mint kétszáz szerepet alakítottam. Afféle „vándorszínésznek” tartom magam: korosztályomból kevesen játszottak annyi színházban, mint én. Bátorsággal jártam végig a pályámat. Szakmai türelmetlenség is hajtott: sokszor még kényeztetett helyzetből is továbbálltam. De a színház az, ami ma is karbantart lelkileg és szellemileg is – mondta Szilágyi Tibor a 168 Órának.