Szálasi rendszerváltása

1944. március 19-én Horthy kormányzó különvonatáról, a Turánról egy létszám feletti utas is leszállt. Így érkezett meg dr. Edmund Veesenmayer, a birodalom új budapesti nagykövete, egyben a Führer teljhatalmú megbízottja. A helytartó.

Érthető, hogy a politikai ambíciókkal és kevés gátlással felruházottak lázasan keresték vele a kapcsolatot. Két héten belül eléje jutott Szálasi Ferenc is, a németek által korábban nem sokra tartott Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom hasonlóképpen leértékelt, de ágaskodó vezetője. Ő nyomban üzent is Hitlernek: a végső győzelem érdekében mielébb hozza létre az Európa-közösség Legfelsőbb Vezetését az arra érdemesekből. Ám az „Európa-közösség” 1944 tavaszán-nyarán már csak illúzió: a szövetséges csapatok elől a Wehrmacht hátrál. Mint akkoriban a hadijelentésekben megszépítve mondták: „rugalmasan elszakadt a támadóktól, lerövidítve az arcvonalat”.

Szálasi azonban ezt a hátrálást csak megtorpanásnak tekintette. Úgy ítélte, hogy az új, nemzetiszocialista Európa dél-keleti térségeiben a magyaroknak politikai vezető szerephez kell jutniuk a Hungária Egyesült Földek révén. A nacionalista, felturbózott jövőképhez megfelelő személyes elhivatottságtudat is járult. A nyilas vezér a hatalmat egyetlen politikus kezében akarta összpontosítani (vajon kiében?), aki az állam teljes rendszerét irányítja, és képes Nagy-Magyarország újraegyesítésére. Valamint hazatérésre bírhatja a külföldre kitántorgottakat a nemzet felvirágoztatása érdekében. Úgy tervezte: Magyarországon legyen titkos és általános a választás, de egyúttal kötelező is. A kultúrában érvényesüljön a nemzeti és a népi. „A nemzetközi sajtó kútmérgezéseit” radikálisan meg kell szüntetni – olvasható Paksa Rudolf könyvében a Szálasi-féle ideológiai kisszótár néhány szócikke.

Szálasi-országban tervgazdálkodás szerinti, államosított villamos-, víz- és gázművek szolgáltattak volna a köznek, az árakat is az állam szabta volna meg abszolút túlsúlya révén. A nyilaskereszt prófétája nem hitt a szabadpiaci versenyben.

Élettérnek a nemzetiszocialista alapon újraegyesített Kárpát-medencét tekintette. Az itt létrehozandó új Hungarista Magyar Birodalmat a mohácsi vészben megsemmisült hajdani hatalom jogfolytonos újraalakulásaként képzelte. Vagyis: az 1526-ban megszűnt államiság csak most, 1944-ben állna helyre. (Gábriel arkangyal meg törölgetheti a szemét négyszáz hosszú éven át...)

Veesenmayer címe-rangja igencsak imponált a nyilas vezérnek. Meg is kérdezte tőle egy meghitt pillanatban: lenne-e vajon arra lehetőség, hogy viszonossági alapon a magyar kormány is küldjön egy „teljhatalmú megbízottat” Berlinbe? „Talán majd akkor – mondta a nagykövet csúfondárosan –, ha a magyar csapatok szállják meg Németországot.” (Idézi Paksa Rudolf említett könyvében.)

A nyilasvezér azonban nem érzékelte a gúnyt. Ambiciózusan rá is erősített hűségének bizonyítására. A Hitler elleni merénylet után bizalmasan arról tudósította Veesenmayert, hogy – szerinte – az összeesküvés titkos szálai magához gróf Bethlen Istvánhoz voltak bekötve.

Kisebbségi érzések nem gyötörték Szálasit. Elhivatottnak érezte magát, aki nem kiszolgálója, hanem autonóm politikusként egyenrangú szövetségese Hitlernek. (Hogy akkor miért kuncsorgott folyton Veesenmayernél? Miért fogadta el az SS fegyveres védelmét?) Nem hitt a fajelméletben, felfogása szerint minden nép egyenrangú, bár „kiemelkedő minőségűnek” mégis leginkább kettőt tartott: a németet meg a japánt. Esetleg még a turániakat (?), közülük is a magyarokat. Ehhez az öntudathoz a Prohászka Ottokár által terjesztett „hungarizmus” adott támasztékot, hisz e felfogás hívei olyan ősi példákra és példányokra is hivatkozhattak, mint Koppány, akit – kevés szakszerűséggel, de sok lendülettel – az első hungaristának neveztek. Az egyenrangú népek közé csak az „alábbvaló” zsidóság nem fért bele. (Maga Jézus – állította Szálasi – „történetesen nem is volt zsidó”. – Hanem talán pártus?)

A magyarok javára írta, hogy ez a nép „honképes és talajgyökeres”. A „bolygó zsidót” éppen e tulajdonságok hiányával vádolta, ezért kitelepítésüket kívánatosnak tartotta egy „aszemita”, vagyis zsidótlan Magyarország megteremtése céljából.

A magyar fajvédelem jól megfért a Kelet felé forduló turanizmussal, de nem sok köze volt a politikai realitásokhoz. A japánok iránt érzett és többször kinyilvánított rokonszenv alapján ha – átmenetileg (!) – minden rosszra fordulna, akkor a hazai nemzetiszocialisták számára a japánoktól akart menedékjogot kérni. Hogy ez az elképzelés földrajz egyest érdemel-e, vagy történelemből elégtelent, döntsék el önök. A nemzetvezető arról is spekulált, hogy ha Németország esetleg mégis kiesne a háborúból, akkor Japán nyilván azzal a Szovjetunióval lépne szövetségre, amely a tőkés Amerikát ideológiai okokból elutasítja. Ez esetben Anglia pedig kénytelen lenne a németek maradékaival összeállni... Talán nem teljesen kristálytiszta elemzés ez a világháború lehetséges kimeneteléről.

Ha külpolitikai elemzőnek nem vált is be Szálasi, igen ambiciózus „nyelvi stratégának” bizonyult. Sajátos szóalkotásaival új definíciókat hozott létre, mint például a „Kárpát-Duna nagyhaza”, „honképes és talajgyökeres”, „földgömbközösség”, „világföldség” stb. Ezeknek a szavaknak mai felbukkanásai világosan jelzik eredetüket, mutatják a nyilas szótár túlélőképességét. (Ahogyan az „élettér” a hitlerizmusét.)

A fuccsba ment kormányzói proklamációt követően Szálasiék és a németek akcióba léptek. Október 16-án puccsszerűen megalakult a Nemzeti Összefogás Kormánya. November 4-én Szálasi letette az esküt a koronára, és végre intézkedhetett. Szabályozta a kormányülések menetét, a be- és kivonulás sorrendjét, a protokollt, a nemzetvezető üdvözlésének módját (fel kellett állni), az ülésrendet, a hozzászólások időtartamát. Új címer, új pecsét is került, új kitüntetéseket alapítottak, némely utcákat, köztereket sürgősen átneveztek. Zalaegerszegen például a Horthy Miklós teret – láss csodát! – Szálasi Ferenc térre keresztelték át jó ütemérzékkel 1945. február 21-én, amikor már elesett Budapest, Pécs, Kaposvár. Hibátlan időzítés, na!

A rendszerváltás más fontos, szabályozott területeken is megjelent: az úr megszólítás helyett testvér volt mondandó, köszönni úgy kellett: Kitartás! Éljen Szálasi!

Ekkor már a Nemzeti Összefogás Kormánya javában menekült. Szálasi december 11-én, a két utolsó kormánytag (Vajna Gábor belügyminiszter, és „a nemzet totális mozgósításának és harcba állításának minisztere”, Kovarcz Emil) december 24-én látta Pestet utoljára. A földönfutók azonban még ekkor sem voltak tisztában helyzetükkel. Rendelkeztek, parancsoltak, fölkoncoltak. Behúzódtak a magyar SS, a fegyveres pártszolgálat haramiáinak védelme alá.

A „nemzetvezető” 1945. március 27-én éjjel Ausztriába szökik menyasszonyostul. Május 5-én amerikai fogságba esik. (Alig telt el több mint egy esztendő Magyarország német megszállása óta.) A győztesek a többi háborús bűnössel együtt kiadják őt is. A népbíróság legitimitását nem fogadja el. Álláspontja szerint felette csak egy Horthy Miklósból, Rákosi Mátyásból és Tildy Zoltánból álló „politikai szakbíróság” dönthetne. (Ezen az alapon akár igényelhette volna maga fölé ítélőszékként „a nemzeti tizenegyet” is: a hét vezért meg a négy evangélistát...)

„Szenvedéseiről” úgy nyilatkozott: olyan ez, mint Krisztus passiója. A megfigyelését végző szakemberek szerint a politikusoknál oly gyakori skizoid pszichopátia, azaz kóros személyiségzavar tüneteit produkálta Szálasi is. Nem ennyire szakszerűen, de elég nagy nyilvánosság előtt, 1940-ben a parlamentben Teleki Pál azt mondta róla: bizonnyal „orvospszichológiai jelenség”.

Hisz ha csak annyi volna!