Sértettek pártjai

- Volt egy kis vitája Tamás Gáspár Miklóssal az ATV-n. A filozófus szerint a MIÉP és a Jobbik között az a különbség, hogy Csurka István „gonosz szíve forró volt”, a Jobbikot meg „nem érdekli a magyar nép, csak a diadal”. Ők „strukturális globálfasiszták” lennének. Ön ilyen különbséget nem lát. Hanem mit?

– Az egyik különbség, hogy a MIÉP koraszülött volt. A párt a fénykorát 1998 és 2002 között élte, amikor benn volt a parlamentben. Akkor még nem volt gazdasági válság, és a jobboldali populizmus mellett ott volt a baloldali is, emlékezzünk Medgyessy Péter ötvenszázalékos béremelési ígéretére, amit sajnos be is tartott. A MIÉP ezt nem überelhette. A Jobbik viszont olyan kríziskorszak szülötte, amelyben a jóléti rendszerváltás reményei szétporladtak, plusz jött az őszödi beszéd, egy óriási erkölcsi válság, amelynek következtében is gyakorlatilag beomlott a pártrendszer egyik fele. Eltűnt az SZDSZ is. A pálya jobbra lejtett. A Jobbiknak szerencséje volt, neki kedvezett a helyzet. A radikális pártok ugyanis valójában válságpártok. Amikor megy a gazdaság, és nyugalom van, három-négy százalékon szoktak állni. Minden analógia sántít, de Hitlernek az 1928-as választásokon csak 2,6 százaléka volt. Aztán jött a világválság... Mire elérkezett a radikalizmusnak kedvező nagy krízis, addigra Csurka és a pártja elöregedett, kiderült, hogy sok tekintetben csak nosztalgiapárt, és az ajtót berúgták a trónkövetelők. Azok a fiatalok, akik egyébként jórészt a MIÉP-ben kezdték, sőt egy elbukott választásra pártként is összeálltak vele 2006-ban.

- A másik különbség meg talán az, hogy a Jobbik „menedzsmentje” színtiszta középosztályi hátterű, tanult, nyelveket beszélő, elegánsan öltöző fiatalok csoportja, a MIÉP gyűlésein pedig inkább egy leharcolt, lecsúszott, megkopott had jelent meg. Nem találja így?

– Nem, hiszen ha a kilencvenes évek elején elment egy Csurka-nagygyűlésre, láthatott jól öltözött polgárasszonyokat is. A középosztályi háttér közös, és közös a generációkon átívelő történelmi sértettség is. Sok olyan MIÉP-essel interjúztam, akiknek a szüleit, nagyszüleit a háború után, a Rákosi-rendszerben, ’56 után meghurcolták, tönkretették, vagy épp megölték. De a Jobbik tábora is részben ilyen családokból jön. Van egy Vona beszéd, amelyben a nagyapjáról emlékezik meg, akinek a sorsa – mondta – az ő dühe. Ezeket a mozgalmakat a múlt miatti rettenetes düh köti össze, és az működteti, hogy 1989-ben nem kötöttük meg a magunk nagy történelmi megegyezését, s nem sikerült lezárni a múltat. Ezért élünk folyamatosan hideg – szerencsére nem forró – polgárháborúban.

- Ezzel együtt, ha egy jobbikos vezető beszél, érzem a kiszámítottságot. Tudja, hogy egy adott közegben milyen hívószavakat kell bedobni, hol érdemes cigányozni, zsidózni, és hol muszáj civilizáltabbnak mutatkozni.

– Ez azért is van, mert fiatalabbak, másképpen szocializálódtak. Persze, hogy van generációs különbség. Ők már tudják használni az internetet és a PR eszközeit, tanultak a Fidesztől is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ugyanúgy az érzelmeikből élnek, és nagyon sértettek. Azt gondolják, ha a történelem kegyesebb lett volna a családjukhoz, a néphez, akkor nem itt tartanának.

- Magyar viszonyok között polgárnak számítanak. Mi kéne még?

– Ez nemcsak személyes dolog. Ismétlem: áthagyományozódó családi sértettségeket hurcolnak, amelyeket kivetítenek az ország elrontott sorsára.

- Nincs itt valami politikai biznisz a szélsőjobboldali érzésekkel? Úgy értem, ez a párt nemcsak a válság gyereke lehet, hanem azé a fideszes számításé is, amely segített megerősödni egy tőle jobbra álló, időnként felhasználható erőnek.

– Politikai biznisz mindig és mindenütt van. De az igaz, hogy a Jobbik vezetői el-elmondják, eleinte a Fidesztől kaptak segítő kezet, csak hát a Jobbik önálló párttá vált, vagyis ha a Fidesz használta ezeket a fiatalokat, hát ők is használták a Fideszt. És nem Orbán, hanem Csurka tűnt fel előttük igazi megmondóként, váteszként, aki – ez tény – összerakta a modern szélsőjobboldali ideológiát, a nemzeti radikalizmust. Ő fogalmazta meg számukra a kettős kizsákmányolás ideológiáját, azt, hogy ki- és megrabol minket a Nyugat, amelynek itthon a liberális bolsevik elit a csatlósa. A Jobbik látja, hogy nagyok a bajok, rettenetes a szegénység. Ezért a kiindulópontja az alapvető pesszimizmus a világrenddel szemben, amelynek megoldása a radikális átalakítás. Legyen egy erős nemzetállam, amely lezárja a határait, kizárja a külföldi tőkét, kiszorítja a közéletből azok csatlósait, és helyreállítja az erős államot és a magyarság belső, harmonikus együttműködését.

- Üdvözlégy, harmadik út, sokadjára...

– Ez bizony a harmadik út, amelynek végcélja – szerintük – a magyarság erkölcsi megújulása, erőre kapása, s amely majd újrateremti a magyar szupremáciát a Kárpát-medencében.

- Visszatérve a Fidesz korábbi aggódó figyelmére a Jobbikkal kapcsolatban, ha valaki balról figyeli őket, ez a két párt sokban hasonlíthat egymásra, de közelebbről nézve inkább küzdelmük tűnik fel. A legfrissebb Tárki-jelentés szerint a 18–37 évesek között a Fidesz mögött másodikként már ott áll a Jobbik. Vagyis a harc egyre durvább lehet?

– Európában két módja van a radikális jobboldal integrálásának. Az egyik, hogy a nagy néppártok magukba olvasztják a kisebb radikális csoportokat. A másik megoldás, hogy a nagy bal- és jobboldali középpártok együttműködnek egymással, és kölcsönösen szorítják őket háttérbe. Ausztriában például van egy harmincszázalékos radikális párt, amellyel az FPÖ néha koalícióba kerül, néha meg a szocdemekkel áll össze, így mindig létezik egy centralista játéktér. A Fidesz az előző módszert követi. Ezen a nagy néppárton belül sokan gondolkodnak nagyjából úgy, mint a Jobbik, de nem olyan radikálisok, nem EU-ellenesek, nem feltétlenül értenek egyet a Jobbik burkolt zsidózásával, vagy egyszerűen csak nagyon tisztelik Orbán Viktort, és miatta maradnak benn a Fideszben.

Az interjút teljes terjedelemben a 168 Óra legújabb számában olvashatják.