Röpke pillanat

Akkor találkoztam vele, amikor egy alapítvány vezetőjével a bihari falvakat jártuk. A kislány hóna alatt fogta a macskát, szájában nyalóka, amit Budapestről hazaérkező apjától kapott. Rozoga Opel, építőipari meló. A férfi végre azt mondhatta kísérőnknek: „Mindent köszönünk, amit eddig hoztak, de adják másnak, megvagyunk.”

A szomszéd házba is bementünk. Víz nem volt, a rozzant vaskályha mellett a mocskos kanapén pár hónapos csecsemő. Az anyja azt mesélte, a döngölt padlót borító fadeszkákon a patkányok könnyedén átfúrják magukat. Megesett, egy másfél éves gyereket megharaptak. Aznap a tévében bemondták: forradalmi lesz az új alaptörvény, vármegyék is lehetnek benne. Még a második Orbán-ciklus elején jártunk.

Most Czibere Károly államtitkár a szegénység világnapja alkalmából nagyszerű sikerről számolt be: „A kormányzatnak sikerült megállítania a gyermekszegénységet: az Eurostat honlapja szerint az elmúlt három évben 415 ezerről mintegy 400 ezerre csökkent a szegénységben élő gyermekek száma Magyarországon.”

Ha kevesebb is a szegény gyerek, csak azért, mert eleve kevesebb a gyerek. Közülük valamilyen szempontból minden második nélkülöz. Nem árt, ha akad a közelben egy alapítvány. Mint a Hajdú-Bihar megyei, amely az asszonyokat hímezni tanítja, a férfiakat meg biobrikettet gyártani, hogy legyen télire tüzelő. És közben a civilek teszik, ami az állam dolga lenne. Társadalombiztosítási papírokat, villanybekötést intéznek. A hatalom embere néha végigfut a falun, s ingatja a fejét: a házakat ki kéne meszelni! A villanyt bekötni! Töltsék ki a nyomtatványt! – tanácsolja a cigány embernek, aki még a nevét is nehezen írja alá.

De az alapítvány vezetője, akivel naphosszat jártuk az utcákat, tett még valamit. Megsimogatta a gyerekek fejét, kezet fogott a férfiakkal, átölelte az asszonyokat. Abban a röpke pillanatban nem megoldandó probléma, nem statisztikai rubrika volt a szegény. Hanem ember.

K. E.