Prőhle Gergely visszaszól
Herczeg Ferenc lapja – a zseniális író a kultúrpolitikában komoly szerepet játszott Tisza István, Bethlen István és Horthy Miklós közelében is –, az óriási népszerűségnek örvendő Új Idők rendszeresen megjelentette a Tanácsköztársaság idején is szerepet vállaló Kassák Lajos műveit. „Nem valószínű, hogy ezt azért tette volna, mert Herczeg »félt a ballibektől«, vagy lusta volt, esetleg balek. Hanem azért, mert Kassák a Horthy-rendszer kritikusaként is világra szólóan tehetséges figura volt. Lehet, hogy az Új Idők szerkesztési elveit a Magyar Idők is alkalmazhatná a nagyszabású rendszerépítésben” – e sorokkal zárja véleménycikkét a szerdai Magyar Időkben Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, aki most először vállalkozott arra, hogy a balliberális kultúrfölényt bizonygató, Szakács Árpád által jegyzett, őt pedig személyében is többször támadó, a Magyar Időkben megjelentetett cikksorozatra a lapban válaszoljon.
Prőhle írásában megjegyzi, hogy a cikksorozatban a ballib-oldallal azonosított szerzők felsorolása mérhetetlen túlsúlyban van azokhoz képest, akiket a kulturális kánonba a „jó” oldalról ajánlanak. Csakhogy Prőhle szerint „az így ajánlottak közül persze néhányan már most is részei az irodalmi emlékezetnek. Erdélyi József háborús naplóit, bennük számos költeménnyel, épp a PIM adta ki 2015-ben. Csoóri Sándor hagyatékának ápolását a magyar állam százmilliókkal támogatja, halálakor a PIM rendezett megemlékezést. Csendben jegyzem meg, hogy Csurka Istvánról én írtam nekrológot a Heti Válaszba, és Szabó Dezső sem maradhatott ki a reformáció és az irodalom összefüggéseit taglaló, több helyen is megjelent előadásomból.” (…) A fenti számarányokra persze azt is lehet mondani: lám, micsoda „ballib túlsúly”. De azért az mégis csak furcsa, hogy e rengeteg leírt szó között csak legfeljebb két tucat nevesített, konkrét javaslat hangzott el „az arányok kiigazítására”, azok közül is jó néhány nyitott kapukat dönget. Ha a „balliberális” szó használatának gyakoriságát számolnánk össze a véleménycikkekben, garantáltan ennek sokszorosát kapnánk. Attól tartok, hogy ez leginkább a politikai törzsközönség csatakiáltásszerű buzdítására elég, vajmi kevés azonban bármiféle „kiigazításhoz”, pláne új kánon megalkotásához.” Ugyanakkor – jegyzi meg Prőhle – a Petőfi Irodalmi Múzeum ahogy eddig, a jövőben sem fog elugrani a konkrét irodalmi kezdeményezések elől. A főigazgató sorol is néhány példát, szerinte kiket kéne még a cikksorozatot jegyzőjének és a hozzászólóknak a „kánonba” emelni: Oravecz Imrét, Temesi Ferencet, Poós Zoltánt, Nagy Gáspárt, Áprily Lajost.
„A politika persze beszivárog mindenhova, akár akarjuk, akár nem. Ha a kulturális cikksorozatot összekötjük a szintén e lap hasábjain zajló, némiképp távlatosabb diskurzussal arról, hogy lesz-e kurzus, épül-e rendszer Orbán Viktor kormányzati éveiből, akkor a kulturális politika szerepéről valóban el kell gondolkozni. A miniszterelnök által említett háromharmadnak szóló kormányzás és a térfoglalás nem egymást kizáró törekvések. De lehet, hogy óvatosabbnak kellene lenni a fűt-fát a balliberális sarokba taszító vehemenciával” – tanácsolja Prőhle, aki szerint, ha már Kertész Imre hagyatékának ápolására másfél milliárd forintból intézet jön létre, akkor talán legalább valamelyest meg lehetne haladni „a jobboldalon buzgó Esterházy-fóbiát”.
„Nem lehetne elfogadni, hogy Kertész, Esterházy, Nádas ugyanúgy a mienk, mint Bánffy, Szabó Dezső, Csurka? Vagy elgondolkozni azon, hogy a kortársak közül miért kell mondjuk Bartis Attilára, Térey Jánosra, Dragomán Györgyre és Szabó T. Annára ballib-billogot ragasztani, ahelyett, hogy nekik is hely maradna – a történelmi regények szerzőivel együtt. Rendszerek nem épülnek permanens forradalomra, mindenütt „ballib” összeesküvést sejtő revolver-újságírásra, fenyegetőzésre”, írja válaszában Prőhle.
