Prekoncepció vagy hipotézis? (1. rész)

Az 1957-es KSH adatokra épülő kutatások állnak-e közelebb a valósághoz, vagy Jobbágyi professzor állításai, aki az ’56-os forradalom és szabadságharc halottai és sebesültjei számát nagyságrendekkel többre becsüli (2500 helyett 20 ezer!) a KSH, illetve a történészek „konszenzusra” épülő megállapításainál? A polémiát végletesen leegyszerűsítve: ez a vita valóban csupán a halottak és a sebesültek „mennyiségéről” szól?

Mint minden kérdésfeltevést, Jobbágyi professzor érveit is vitathatatlanul jogosnak tartom a kutatás szabadsága elvének jegyében. Hozzátéve: az állítások csakis akkor válhatnak egy új konszenzus alapjává, ha konkrét új, kikutatott tények támasztják azokat alá. Elfogadható feltételezésnek tűnik ugyanis, hogy a KSH 1957-ben megadott adatai nem felelnek meg mindenre kiterjedő pontossággal a történeti valónak, de erről aligha a statisztikusok tehetnek. Úgy vélem, a jelentés készítői reálisan kísérelték meg felmérni a veszteségeket, és regisztrálták is a birtokukba jutott adatokat. És mivel a megrendelő az állam volt — ismerve az adott időszak politikai összefüggésrendszerét —, az is nyilvánvaló, titkosítani fogják a jelentést, szóval nincs okunk feltételezni, hogy „megszépített” jelentés készült volna. Mindemellett mégis felvethető: a forradalomnak és szabadságharcnak jóval több halottja és sebesültje volt, mint amennyiről a KSH akkor, az adatokat beszerezni tudta. Jobbágyi érvelésében — hipotézisében — sok megfontolandó kérdés szerepel, amely részben módosíthatja a ma elfogadott összképet. Érdemes ezeket is felsorakoztatni a már most is tapasztalható merev elutasítás helyett.

Mire gondol pontosan?

Az 1956. november 4-e után bekövetkezett második szovjet intervenció után az ÁVH utódszerve nyomozói sorra járták a kórházakat sebesültek után kutatva, hogy adatokat gyűjtsenek egy későbbi jogi procedúrához. A forradalommal szimpatizáló orvosoknak, vagy épp a hozzátartozóknak viszont nem állt érdekében kiadni a megsebesült forradalmárok adatait. Ezt a tényt saját kutatásaim hozadékaként magam is alá tudom támasztani. Jártak nyomozók a példának okáért 1956 végén, 1957 elején a Péterfy Sándor utcai kórházban éppúgy, mint a Domonkos utcai kisegítő kórházban „adatgyűjtés” céljából. A Domonkos utcában — éppen a forradalmárok védelmében — túl a magánfeljegyzéseken, hivatalos betegfelvételi listát sem vezettek. A bejáró betegekről sem, akik között többen lehettek (erre is vannak szórványadatok) a harcok során könnyebben megsebesült harcosok is. Azt is tudjuk (példaként ismét a Domonkost említve), hogy a súlyosabb sebesülteket – mivel a kórház nagyobb műtétek elvégzésére nem volt felkészülve – más intézményekbe szállították tovább. Az ott kezeltek egy része egyszerűen „eltűnt”, és ily módon „statisztikai adattá sem válhatott”; más része a későbbiek folyamán valóban nyilvántartott lett. Az is kérdéses lehet viszont: mikor? Esetleg a KSH jelentés elkészülte után? Van ma vajon olyan aktív történész Magyarországon, aki minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja, hogy a KSH jelentés készítésének idején nem élt Magyarországon állampolgár rejtett sebesüléssel? Tudjuk azt is, hogy 1956. november végén, december elején, már léteztek olyan magyar emigráns szervezetek Nyugaton, melyek a sebesültek kicsempészésével is foglalkoztak.

Van valakinek cáfolhatatlan adata arra vonatkozóan, hány sebesültnek sikerült Nyugatra jutnia, s erről akármilyen állami szerv, akármilyen dokumentációval rendelkezett-e a jelentés készítésének idején? Magam a „téma” kutatója nem vagyok, a feltett kérdésekre pontos válaszaim sem lehetnek, legfeljebb múltbogarászásaim során jutottam olyan másodlagos információkhoz, amely alapján elfogadom Jobbágyi hipotézisét, hogy valójában lehet eltérés, akár a sebesüléseket, akár a haláleseteket tekintve az akkor rendelkezésre álló statisztikai adatok és a valóság között.

Eltúlzott számok

Nyilvánvalóan haltak meg később, az utcai harcok során sérülést szenvedett emberek, akiknek sebesülése közrejátsz(hat)ott idő előtti távozásukban. Miként derülhet ki, vajon kapcsolatba hozható-e haláluk a forradalommal és szabadságharccal, és esetlegesen a KSH jelentés elkészülte előtt vagy utána következett be? De bármikor történt is, érdekükben állt-e a hozzátartozóknak a „kádári konszolidáció” kezdeti időszakában a halálhoz vezető okként a szerzett sebesülést is nyilvánosan megemlíteni?

Egy kora hajnali televíziós interjú során hangzott el a minap egy kollégám szájából ama „szókapcsolat”, amelyet aztán mondandója további részében folyamatosan finomított. Az inkriminált kifejezés: „Jobbágyi revizionista provokátor!” A továbbiakban aztán felbukkant a lényeg is, amellyel már magam is azonosulni tudtam: a kérdés súlyára való tekintettel mindenképpen érdemes a témát tovább kutatni, s az sem kizárt, valóban módosulhatnak a KSH adatai, bár az szinte teljességgel kizárható, hogy a Jobbágyi feltételezte nagyságrendben. Ha gondolati és szemléleti rendbe szervezett felvetéseit úgy fogalmazza meg Jobbágyi, hogy ez hipotézis és nem prekoncepció, akkor szerintem akceptálhatóak felvetései. Annak, akinek ez a kérdés kutatási területe — akár személyesen saját magának is —, neki kell állni, és a történeti kutatási szabályoknak megfelelően pontosítani a „konszenzussal” elfogadott adatsorokat, s ennek eredményeként létrejöhet egy új „konszenzus”. Akadt már erre példa.

Nem ördögtől való gondolat ez?

Némileg szakmailag is ismerve ’56 konkrét eseménytörténetét, s a megtorlásokról, tovább ’56 utóéletéről is van saját képem, Jobbágyi feltételezett számadatait, akár a halálozásokat, akár a sebesüléseket tekintve felettébb eltúlzottnak tartom. Megkockáztatom ezt az állítást amellett is, hogy akár a mosonmagyaróvári, akár a Kossuth téri, vagy teszem azt az egri és a salgótarjáni vérengzés „hivatalosan közölt” áldozatainak száma valószínűleg alapos korrekcióra szorul. A feltételezett, s már-már tetten érhető hivatalos hamisításoknak azonban megfogható politikai okai is voltak, amelyről akár egy hosszabb tanulmányt is lehetne írni. Ez a „szindróma” azonban nem a Jobbágyi által feltételezett, szépítőnek tartott „KSH szindróma”.

Vagyis „forgalomban van” egy állítás — nem mellékesen a Kádár-rendszer idején született meg, s a jelentés mögött megbújó politikai indíték tetten érhető — teszem azt a Kossuth téri sortűz áldozatainak számáról. Aki a sortűz történetével akár érintőlegesen is foglalkozott, tudja-tudhatja, a közölt hivatalos adat nem felelhet (!) meg a valóságnak. Ugyanakkor a szerző a halottak és sebesültek számának meghatározására a „húszszoros” szorzót ajánlja. Becslés (!) alapján. Ez az ajánlás viszont tudásunk mai állapota mellett, eltúlzottnak tűnik. Vagyis egy politikailag motivált hamis adat áll szemben egy hipotézissel. A hipotézis akkor válik tézissé, ha bebizonyított. S ez a konkrét helyzetre jellemző állapot érvényes lehet különböző okok miatt a Jobbágyi-féle kérdésfelvetés egészére is. Végső konklúzióm tehát: félre lehet tenni az indulatokat (illetve házi használatra esetleg hasznos lehet). Tudomásul lehet venni, van egy hipotézis, amelyet vagy egészében, vagy legalább részleteiben igazolhatnak az új kutatási eredmények, s akkor „új konszenzus” születhet. Vagy az új eredményeket felmutatni nem tudó kutatás után a hipotézist kell félresöpörni. Teljes mértékben elvetni Jobbágyi felvetéseit jelen pillanatban semmiképpen sem érdemes, viszont végeredményként sem ajánlatos elfogadni.

Létezik-e történészi konszenzus?

A kádári megtorlás során kivégzettek eltúlzott számát sikerült — a köztörvényesek kizárásával — a történészeknek az elmúlt húsz esztendő során lefaragni. Ennek eredményeként tavaly újravésték a kivégzettek nyughelyét jelentő rákoskeresztúri 301-298-as parcella márványtábláit Nagy Imréék újratemetése 20. évfordulója tiszteletére. De úgy érzékelem, még mindig zörög a haraszt az Új köztemetőben...

Magam ehhez hozzátenném: a Jobbágyi generálta, kibontakozó vita során — de sok más esetben is — gyakran történik hivatkozás az éppen „forgalomban lévő” konszenzusra. Felettébb izgalmas egy „konszenzus” létrejöttét nyomon követni, és magának a fogalomnak az értelmezése is sok tanulság levonására ad okot. Érdemes tisztázni: a konszenzus nem az abszolút igazság „fedőneve”, hanem egy állapot rögzítése, amely a „tárgyaló felek„ között, az éppen ismert dokumentumok alapján különböző megfontolások következtében jött létre. Konszenzusra lehet hivatkozni, ha egy érvényben lévő állapotra utalok, de egy „forgalomban” lévő konszenzus semmilyen új kutatást sem gátolhat meg. Esetünkben a konszenzus arra vonatkozik, mennyire tehető azon kivégzettek száma a kádári megtorlás áldozataként, akik ítéletében egyértelműen tetten érhető a rendszer megtorló indítéka, az egyértelmű politikai bosszú.

Annak idején — még a Kádár rendszerben — készült egy dolgozat, amely Fényes Elek álnéven Rainer M. János személyéhez fűződik. Kollégám heroikus munkával a korabeli és nem könnyen hozzáférhető dokumentáció alapján állította össze a kivégzettek névsorát. Ez a lista mind a mai napig az utána következő névsorok alapját jelenti. Ebben olyanok is szerepeltek, akiket nem ’56-os cselekedeteikért, de a statáriumot felhasználva, esetleg valóban népellenes bűnökért végeztetett ki a rendszer, és szerepeltek a korabeli hivatalos minősítéseket figyelembe véve olyanok, akiket ’56-os tetteik alapján politikaiaknak, illetve köztörvényesnek minősítettek a nyomozó hatóságok és az igazságügyi szervek. Példának okáért Tóth Ilona orvostanhallgató ügye, akinek nemcsak az alakja, de minősítése körül is még a mai napig forrnak az indulatok. Három embert — Tóth Ilonát, Gönczi Ferencet, Gyöngyösi Miklóst — kivégeztek, egy negyedik személy meggyilkolása vádjával. Eltekintve most a per ellentmondásos voltától, és a különböző bonyodalmaktól, legyen elég megemlíteni, hogy Tóth Ilona minősítése köztörvényes, Gönczi Ferencé pedig, akit ugyanazzal vádoltak meg, mint Ilonát, politikai.

(Az interjú 2. részét holnap közöljük)