Postáskordé a tanyavilágban

– Jó illatuk van az olajfáknak – int a földút menti fasor felé Kulik István.
Az ötvenes férfi postásegyenruhában, sárga mellényben, nagy, barna táskával feszít a bakon. Ő az ország utolsó lovas postása.

Nyúlánk ember. Szája szegletében folyton ott a mosoly. Nem végzett sok iskolát. Ahogy háztartásbeli anyja és téglagyári munkás apja sem. De hisz Istenben meg a lovában. Meséli: a Biblia úgy tartja, hogy a szamár az Isten lova, mert az még a szemétdombon is megél. Neki meg marad a Kati. Igazán embernek való ló: naphosszat csak herét enne.

Kulik István, ahogy mindig, reggel négykor kelt. Megkávézott, abrakoltatott, a faluban kihordta a postai csomagokat. Aztán befogta Katit.

Szindi, a törpetacskó épp tüzel. Mostanság folyton kiszökik a portáról. A postás, mielőtt elindult, ölben vitte vissza az udvarra. Láncra kötötte, pedig nem szokta.

– Nehogy baja legyen!

Ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk a kordé. A ló felkapja a fejét, marhákat lát a körtefa alatt unatkozni. Megrázza a sörényét, sok a bögöly. Izzik a Bács-Kiskun megyei tanyavilág, a nap vörösre égeti nyakunkat.

– Ha végeztünk, meghempergőzik a fűben – legyint a férfi a rovarokkal küzdő lóra.
Sietni kell, várják az emberek a nyugdíjat, újságot, levelet.

Nem bírja az autó az itteni vadvilágot. Ha hasig ér a sár, Kati akkor is eljut a Gátér környéki tanyákhoz. Vídiás patája nem csúszik meg a jégen. Csak egyszer bukott fel, de akkor túl gyorsan hajtottak. Az állat akkorát esett, hogy hetekig kezelték a farát.

Tízéves már, de jól bírja a szolgálatot. Saját tulajdon, a tartásához átalányt fizet a posta, csak a kordé az államé.

Kati az anyját váltotta, aki egy gazdaköri felvonuláson adta fel az életet: a harsány kürtösöktől megriadva nekiiramodott, majd zihálva ballagott át a másvilágba. Talán, mert a csendhez szokott. Ahogy Kati is. Ehhez a kócos réthez, ahol távoli csaholás furakszik a gazba, és tücsökszó temeti a téesz romos birkahodályait.

A tanyasi ház mögött Tata a krumplit permetezi. 82 éves az öreg, de egyetlen ősz hajszála nincs. Felesége büszke férje fekete üstökére. Az asszony még csak 76, fáradt a sok munkától, de nem költözne be soha Gátérre. Pedig veje, Kulik postás is ott lakik a lányukkal, aki most hazalátogatott.

A ház mellett „igazgatja a lucernát”, fürdőruhában gereblyéz.

– Parasztasszonynak ez a szolárium – nevet ránk.
– Jó itt a tanyán, nem szokom meg a falut – sóhajt édesanyja.
Mentegetőzik a házfal miatt, ráférne a festés, de a szaki azt mondta, ne keressék, majd ő jelentkezik. Nem tette, már hosszú hónapok óta várják.

A postás fához köti Katit. Tata felkapja a fejét: jeleznek a kutyák, a veje meghozta a nyugdíjat.

– Ne kiabáljatok! – feddi meg a csahosokat, besiet a kertből, és ahogy van, gumicsizmában ül asztalhoz.
A viaszosvászon terítőn, mint kredencben a nippek, ott állnak pedáns sorban három éve meghalt fia fényképei. A postás leszámolja a pénzt az asztalra. Kevés, mint mindig.

Hátul a kertben, túl az itatónak használt porcelánkádon, a kapirgáló tyúkokon, társaival ugrándozik az egy hónapos Sári és a mindig mocskos Barbi. Boldogok. Még a biciklizörgésre is nekividámodnak, nemhogy gazdájuk hangjára.

– Gyertek, kincseim! – mosolyog a postás szeme a pónikra. Cukorral a markában mászik át a villanypásztoron. – Ruhában nem üt akkorát – nevet a rémületet látva arcomon.
A póniból van négy, fogathajtó versenyekre viszi őket. Rengeteg díjat hoztak már haza. Egyszer egy idegen több mint egymilliót ígért a szép fogatért meg a pónikért, de a postás nem adta, mert a fukszos lekezelően beszélt vele.
– Szegények vagyunk, de tiszteljük egymást – bosszús még mindig Kulik István.
A dühös hangra az öszvér is felemeli a fejét.

Lassan poroszkálunk. A postás imád mesélni: mindig is szeretett lovagolni, már háromévesen felmászott egy fekvő tehén hátára, katonaként meg lovas határőr lett, később juhász. Megvan még a szűr. Télen, ha felül a kordéra, abba bújik, olyan az, mint egy kályha.

Régen „saját” gulyája is volt, a munkások hozták össze az asszonnyal. A szép lány akkoriban libákat őrzött, az emberek heccből az ifjú Kulik nevében pipacsot, búzavirágot vittek neki. Házasság lett a viccből, meg két gyerek. Diákként országos versenyeket nyertek, ma fűtésszerelő mindkettő.

Jövőre lesz negyedszázada, hogy Kulik István beállt postásnak. Nyugdíjba ment a korábbi lovas kézbesítő, a posta pedig olyan embert keresett a munkára, akinek van lova. Csakhogy az évekkel együtt lassan eltűnt a szép tanyavilág. Elnyelte a fű a dohánytermesztő üvegházakat, az istállókat, a kanszállást, ahol a kan disznók vártak a dolgukra. Bedőlt a hatosztályos iskola fala, a nyugdíjasok lakta pusztából amúgy is rég kiveszett a gyerekzsivaj. Békazöld a pocsolyavíz a birkafürdető vályújában, elbújik a beton a magas fűben, könnyen belebotlik az idegen.

Hogy a pusztulás teljes legyen: az eperfák mellett három hete kigyulladt a téeszistálló. Tehén már nem volt benne, egy vállalkozó kötötte bálába itt a kutyaeledeles zacskókat. Kulik István úgy meséli, régen Kádár János is mulatott az épületben, tiszteletére pesti színészekkel adott bankettet a szövetkezet.

– Szép világ volt! Az emberek szegényen éltek, de segítették egymást – bámul maga elé a postás.

Ma már nincs munka sehol. Piacra termeszteni nem éri meg, a tejért alig adnak valamit a felvásárlók. Előfordult, hogy egy bátor vállalkozó bevállalt több mint ezer birkát. De nem tudott elszámolni a nyájjal, hosszú fa és rövid kötél lett a vége.

– Itt befordulunk! – figyelmeztet Kulik István.
Út persze nincs, csak derékig érő gaz.

A tanyasiaknak a postás jelenti a külvilágot. Ha kell, bevásárol az öregeknek, kocsiján orvoshoz viszi őket. Rendszerint ő találja meg a magányosan meghalt embereket.

Megesett, az egyik asszony bekattant. Csak a dűlőútig járt ki a házából, hogy sorsáért káromolja az eget. Paréjból főzött magának levest. Csontsovány volt, akár a kutyája.

A postás a saját pénzéből vett neki ennivalót.

Más a tehene miatt riasztja a tanyák mindenesét:
– Ellik a jószág, nincs ki segítsen!

Kis ligetben állunk meg.

– Megjöttem – rikkant a postás a fák közötti csapás felé.
Házat nem látni a sűrűtől. Nemsokára egy öregember csoszog ki a napra, mögötte a lánya. Bokánkkal incselkedik két csahos kutyájuk.

– Menjetek innen! – mordul rájuk az öreg, azok meg riadtan curikkolnak.
A nő „ápolásin” van otthon, az államtól kapott pénzen gondozza az apját. Esténként fél, nehogy a nagybeteg férfi rosszul legyen, mert ide még a mentő sem talál ki. Ma paprikás krumplit főzött, ünnepi ebéd dukál a nyugdíjhoz.

Vesznek a pénzből sorsjegyet is:
– Egyszer nyertem ötvenezer forintot. Ételt vásároltam rajta. De vásár volt a kultúrban, jutott ünnepi ruhára is – hajtja le szégyenlősen a fejét.
Azt mondja, egyszer biztosan elmegy a tanyáról. Itt hagy mindent.

Beteg apjára néz, aztán ránk. Mentegetőzik:
– Csak ha úgy hozza a sors!
Egyszer már elment. Miután a férje meghalt, hazaköltözött. Mert itt mindig jó illat van az olajfáktól.

Kulik István ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk tovább a postáskordé.