Nyelv és stílus: a durvaság beszivárgása

A magyar politika is termel sajátos nyelvi jellegzetességeket. Hogyan alakult a politika nyelve („a kommunikáció szerkezete”) az utóbbi harminc évben? Ránki Sára nyelvészt kérdeztük. 

Mivel foglalkozik a nyelvész, aki munkája során gyakran találkozik csoportok, egyének kommunikációjával, az ebből leszűrhető „bűnügyi profilokat meghatározva”?

A bűnügyiprofil-készítés nyelvi profilozás, nem azonos a szociális profil műfajával. Sajátos vizsgálati módszer, amellyel feltárhatjuk, ki volt egy szöveg szerzője, alkalmazója, gazdája. Soha nem azt vizsgáljuk, hogy az illető milyen személyiségjegyeket hordoz, csak azt, hogy ki is ő. Férfi vagy nő, hány éves, melyik vidékről származik. Ezt az utóbbit szociodemográfiai jellemzőknek mondjuk.

Mi az, ami leszűrhető az átlagos magyar politikus nyilvános szövegeiből?

Konkrét politikai beszédekkel csak bizonyos áttételen keresztül foglalkoztam. Elemeztem gyűlöletbeszédeket. A politika ugyanolyan élő, mozgó, változó rendszer, mint a nyelv. Nem a fogalmazásmód érdekes, hanem az is, hogy miként befolyásolják egymást a szereplők. A politikában nem az a kérdés, hogy aki beszél, kicsoda – öreg, fiatal, férfi vagy nő –, hanem hogy miként választja ki a megfelelő szöveget azzal a céllal, hogy egy politikai tábort mozgósítson.

Mert a politikai beszédet nem csak megírják: alaposan és csoportosan meg is vitatják. Nem úgy, mint a valaha volt régiek, akik „lelkiismeretük, érzeményeik szerint” szónokoltak.

A modern politikai beszéd nem magányban születik. Megtervezik a hanghordozást, a stílust. Volt idő, amikor Orbán Viktorék elkezdtek lassan, szinte szótagolva beszélni. Nyilván elmondták nekik egy kommunikációs tréningen, hogy ez és ez hatásos lehet, ezzel a mondanivalót nyomatékosítani lehet.

Ön is olvasta Victor Klemperer könyvét a Harmadik Birodalom nyelvéről. Valóban igaz, amit a könyv egyes szereplői állítanak: a tömeg érzelmi hatásokra hallgat, fölösleges logikai érvekkel megzavarni?

Ennél árnyaltabban fogalmaznék. Logikus, koherens beszédre igenis szükség van. Inkább az a fontos, hogy megkeressük a hallgatóság érzékeny egzisztenciális pontjait. Ha ezt a szónok kellő érzékkel eltalálja, nyert ügye van.

Mire lennék érzékeny egy tüntetésen?

Ezek belőhető toposzok. Mire érzékeny a szavazó? Nyilván a hazájára, a nőjére, a gyerekére, a munkájára, a kultúrájára és talán a vallására, a nyelvére. E hét kapcsolódási pont köré gyakorlatilag mindent fel lehet fűzni. Teljesen mindegy, hogy a beszéd hallgatója segédmunkás vagy egyetemi tanár: nem kedveli a Fidesz által felfestett migráns figuráját. Ezek egyszerű kérdések szimpla, érzelmi válaszokkal. Ha kommunikációelméletet oktatunk, mindig azt mondjuk: a politikai kommunikáció célja az, hogy minél rövidebb idő alatt minél több érzelmet kiváltva tudjunk a táborunkhoz szólni, úgy, hogy magunkról előnyös képet rajzoljunk.

A rendszerváltás kezdetén bizonyos szavak a politikában tabunak számítottak. Éles gúny volt, ha valaki annyit mondott, uraságod csúsztat. Nagy siker volt, amikor egy vitában 1990-ben a Fidesz frakcióvezetője azt merészelte mondani, hogy a kormány hazudik. Az ilyesmi már fel sem tűnik.

A politikai kommunikáció színei élénkebbé és keményebbé váltak. És most mellőzöm a szokásos szörnyülködést: borzasztó, sárdobálás, durvaság. A nyelv érzékeny fegyver. Ha valakit lehazugoznak, a civil életben legföljebb elcsattan egy pofon. De mit mondhatunk, ha az embert legitim helyzetben, a parlamentben mondják hazugnak? Hogy uram, én nem hazudok?

A közösségi média egyre jobban belejátszik a politikába?

A közösségi média olyan szabadságot, de inkább szabad kezet ad a közönségnek, ami elképzelhetetlen volt. Az új eszközzel sokan élnek és visszaélnek. A sérülésnek mindenki ki van téve. Én magam is találtam bejegyzéseket, hogy Ránki Sára Bábelszajha, vagy Ránki Sára Saul lánya. Mivel a gyűlöletbeszéd témával foglalkoztam.

A harmincas években – utalva Klemperer könyvére – a hitleri kommunikáció fő témája eleinte „a német nemzet büszkeségének helyreállítása”, a „versailles-i szerződés következményeinek felszámolása” volt. Ebből keletkezett járulékos problémaként egy sor életveszélyes dolog. Mi volt a sikerük kulcsa?

A náci kommunikáció sikerének kulcsa – ahogy én látom – a szociális faktor, az infláció és a hatmilliós munkanélküliség volt. A hitleri beszédek legkorábban egzisztenciális kérdésekkel foglalkoztak, hisz a versailles-i rendszer, az igazságtalan béke, az antiszemitizmus a napfényes húszas években is jelen volt. A viszonylagos anyagi jólét idején mindebből nem lett társadalmi kataklizma. A tőzsdekrachból igen.

A múlt század politikusai irodalmiasan, szépelegve fogalmaztak. Churchill költői metaforákat alkotott. „Vasfüggöny.” Ez máig fennmaradt. „A vég kezdete, a kezdet vége.” Bizonyára volt is igény a plasztikus nyelvi megformálásra.

Ma nincsenek ilyen törekvések. A tömör beszédmód ma is fontos, a rövidség mindenben számít. A politikai reklámban is.

Eleinte szokatlan volt, ma egyre feltűnőbb a mechanikus ismételgetés, az úgynevezett papagájbeszéd. Az ember azt gondolná: ezt pont tizedszer hallom. Ismerem. Hülyének néznek?

Ez bevett reklámformula. Olyan, mint a memoriter. Minél többször hallom, annál jobban megjegyzem, elhiszem.

Bizonyos politikai toposzokat, mióta hallom őket, nem értek. Sokat élcelődtek már rajta, de beette magát a köztudatba az emberek, magyar emberek („zemberek”) szófűzés. Annyira, hogy már az ellenzék is alkalmazza.

A formulát gúnyolni is lehet. Ez egyfajta hierarchikus rendszer rögzítése. Direkt szembeállítás a mi, a ti és az emberek között. Van benne egyfajta lenézés is.

A politikában egyre népszerűbbek a katonai hasonlatok. A kórházakat katonák védik. Választás előtt felsorakoznak a csapatok. A hipermarket elé néha a látvány kedvéért odaállítanak egy-egy páncélozott terepjárót. A katona sikeres reklámfigura?

A katona telitalálat. Bizonyos értelemben kultikus alak. Biztonságot ad. A katona nyilván elkötelezett a hazája és a nép iránt. Megnyugtató, hogy itt van. A szorongó embernek biztonságérzetet ad.

Efelől kételyeim vannak. De térjünk rá Márki-Zay Péter kampánystílusára. Egyfajta egyszerűsítő kommunikációról van szó. Kertelés nélkül mondja, hogy „ez a magyar történelem legkorruptabb kormánya”. Kifejezésmódja – furcsa kimondani – fideszes húrokat penget.

El tudom képzelni, hogy az ellenzék hívei ki voltak éhezve egy újfajta beszédre. A politikussal szemben elvárás, hogy őszinte legyen, vagy erre törekedjen. Lehet, hogy ez a direkt kommunikációs stílus azt üzeni, hogy ez az ember még őszinte. Kertelés nélkül fölvállalja a durvaságot is. Választás előtt, járványkrízisben jobb stratégia nem kell. Nem véletlenül sikeres.

A politikusról azt hinné az ember: az a dolga, hogy a valóságot rögzítse. Abból, amit eddig mondott, úgy tűnik, az igazi feladat nem a nyíltság, hanem a valóság álcázása.

A politikai kommunikáció lényege, hogy a politikus olyan csoportot szervezzen maga köré, amely támogatni fogja. Nem az a kérdés, hogy nyílt lapokkal játszik-e, vagy nyíltan elmondja, miként akarja az inflációs helyzetet megoldani. Az a kérdés, hogy amit mondok, hihető-e. Választás után úgyis lesz idő a dolgokat átgondolni. Nem az a kérdés, hogy mit mondok. Az a kérdés, hogy mi a szándékom. A politikus azt akarja elérni, hogy aki hallja, rá szavazzon. Aztán meglátjuk.

Meddig lehet kutyába lemenni? Fel kell-e venni a kesztyűt, ha az ellenfél kíméletlen? Ahogy látható, a mai ellenzék egyre kevésbé csomagolja be a mondandóját.

Ennek a kérdésnek külön örülök. Nem akarom azt mondani, hogy a két oldal között nincs ízlésbeli különbség. De gondoljon bele: ha Bangóné elkezd patkányozni, és reakcióként mögé áll a pártja, deklarálva, hogy patkánykormányzás folyik, abból nem lehet jól kijönni. Ugyanez a véleményem az O1G komplexumról. Minden ellenzéki politikus tudta, hogy a táborának egy része ezt felkapta. Transzparensekre festették, kórusban zengték. Nem merték őket leállítani. Ha azonosulok ezzel, nem leszek-e olyan, mint az ellenfelem? Amikor Demeter Szilárd a vészkorszakot idézve, náci terminológiát használva emlegette Soros Györgyöt, kormányoldalon megelégedtek azzal, hogy Demeter ezt már visszavonta. És nemcsak a kormányoldalon elégedtek meg vele. Ha nem léptek fel a főigazgató ellen, az azt jelenti, hogy a rendszer ezt támogatja. Legalábbis megengedhetőnek tartja.

Mennyiben keményebb a magyar politika, mint az európai középátlag? Vagy ez is csak sajtóközhely?

Nem tudok erre egyértelmű választ adni, nem vagyok politológus. Én angol nyelvű szakirodalmat olvasok, és úgy látom, a nyelvről való gondolkodásunk, és az, hogy mire használjuk fel a nyelvet, földrésztől függetlenül egyformán működik. A legelemibb szólások és közmondások minden nyelvben megvannak. Lehet valami antropológiai azonosság abban, ahogyan az emberek a világról gondolkodnak. Ahogy a nyelvet használják az ellenségeik ellen, vagy pedig arra, hogy propagandát építsenek.

Az idők persze változhatnak. A 60-as évek elején Nyugaton egy Trumphoz hasonló fickónak eszébe sem jutott volna, hogy a világ legerősebb vezetője legyen. Magát a típust sem vonzotta a politika.

Hogy kiből milyen politikai vezető lesz, milyen alkat, milyen stratégiát választ, nem biztos, hogy személyes tulajdonságaiból következik. A rendszer belső felhajtóereje juttatja őket a csúcsra. A nyilvánosság is populárisabb. Totális betekintést enged a magánéletbe. Gondolatait a politikus azonnal kiírja a képernyőre. Ilyen korábban nem volt. A közszereplők legalantasabb trágárságai széles körben nyilvánosak. Lásd Bayer Zsolt ügyeit. Sőt, ebből meg is lehet élni. A durvaság alászivárgása nem csak a politikát, a közhangulatot teszi tönkre.

(Kiemelt kép: 168 Óra-grafika)