Paul Lendvai helyzetképe: eltékozolt szabadságunk

- Könyvét németül már múlt év végén kiadták. Némi zűr is keletkezett körülötte. A berlini osztrák nagykövet előbb vállalta, majd lemondta a kötet németországi bemutatóját. Állítólag attól tartott: a magyar kormányból diplomáciai ellenreakciókat válthat ki, ha ő méltatná a kritikai hangvételű művet. De így is támadást indított ön ellen a honi jobboldali sajtó. Meglepte?

– Igen. De nem is annyira a támadás, mint inkább annak formája. Nyugaton kizárt, hogy bármely lap cikket közöljön valakiről úgy, hogy őt magát nem kérdezi meg. Ez a legelső feltétele a tisztességes hírlapírásnak. Ha valaki egyszer disszertációt írna a mai magyar jobboldali sajtóról, lezülléséről a harmincas évek „szintjére”, annak javaslom a lejáratásomat célzó hecckampány elemzését is.

- Röviden felidézve: a Heti Válasz arról cikkezett, hogy ön a nyolcvanas években bécsi újságíróként együttműködött a Kádár-rendszerrel, „önkéntesen bizalmas információkhoz” juttatta a hatalmat. Jó néhány kolléga azonnal védelmére kelt: rágalomnak és kicsinyes bosszúnak minősítették az ön elleni „vádakat”. Amelyeknek – szerintem is – egyetlen céljuk volt: újságírói hírnevének, tisztességének kikezdése. Idehaza és külföldön is.

– Ráadásul a Heti Válasz „leleplezését” a jobboldalról többen különféle – rossz angolságú vagy németségű – kísérő levelekkel is próbálták eladni az osztrák és német sajtónak. Elég hosszú ideje vagyok a szakmában ahhoz, hogy átlássam: a „szabadság zászlaját” lobogtatva jelenleg azok a magyar jobboldali média legfőbb hangadói, akik a hetvenes, nyolcvanas években még szorgalmasan szolgálták a hatalom szerkesztőségeit, akár a rádióban, akár az újságoknál. Ők uszítanak most azok ellen, akiknek a cikkeit egykor állandóan idézte a Szabad Európa, az Amerika Hangja vagy a BBC. És ők dicsőítenek köpönyegforgatókat, akik a hajdani pb-től vagy kb-től a jobboldalhoz szegődtek. Az uszító „stílushoz” tartozik az is, hogy ezek a lapok rendszerint elferdítve adják vissza a külföldi újságokban megjelent írásaimat. Csakúgy, mint más nyugati kollégák kritikus cikkeit a magyar kormányról. Az ellenem irányuló szervezett támadássorozat kísértetiesen emlékeztet a kommunista sajtómanipulációra.

- Mindenesetre Erhard Busek, az Osztrák Néppárt volt elnöke, korábbi alkancellár közleményben ítélte el az ön elleni támadást. Úgy fogalmazott: Magyarország és Európa érdekeit is az szolgálná, ha elhatárolódna az efféle lejárató kampányoktól. Beszélt személyesen is vele?

– Erhard Busek régi barátom. Ő maga érezte úgy, hogy közleményben vállaljon szolidaritást velem. Cikket is írt erről a Die Pressében. Nem beszéltem előtte vele: utána köszöntem meg a szavait. Ha valakinek, hát Buseknek valóban megfellebbezhetetlen erkölcsi joga és megtámadhatatlan tekintélye van az ilyen állásfoglaláshoz. Egyetlen osztrák politikus sem tett annyit Közép- és Kelet-Európa felszabadulásáért, az ellenzékiek támogatásáért, mint ő.

- Ha azt vesszük, voltaképpen „bejött”, amiről a könyvében is ír: Orbán Viktor propagandistái újult erővel folytatják aknamunkájukat – már diplomáciai csatornákon is – a nem kedvelt tudósítók és elemzők ellen.

– Annak idején – negyedszázadon át – a nemzetközi kommunista sajtó támadott engem, s célpontja voltam különböző rangú ügynökök intrikáinak is. Rudolf Kirschläger egykori osztrák köztársasági elnök egyik könyvem ajánlásában úgy fogalmazott ’94-ben: „Paul Lendvai mindig óvakodott a túlzásoktól. Tanúja és híve az igazságnak, s ezért féltek tőle és gyűlölték a kommunista országokban. Analíziseit pedig az események általában megerősítették.” Most aligha kerülhetik el a nevetségesség látszatát azok, akik „kommunistabarátnak” és „Kádár hívének” igyekeznek beállítani. Ugyanakkor a kritikus nyugati elemzők elleni támadások mindig bumerángként hatnak. Jelen esetben „kísérőzenéi” voltak a magyar kormány hibáinak, amelyeket éppen az EU-elnökség átvétele előtt követett el: gondolok akár a médiatörvényre, akár a külföldi bankok, energia- és kereskedelmi vállalatok elleni diszkriminációs rendeletekre. Ritka az ilyen amatőr és kontár eljárás a nemzetközi politikában. A miniszterelnöknek és fullajtárjainak azon kísérletei, miszerint egy kormány kritikáját a magyar nemzet vagy a magyar nép elleni kampányként állítsák be, szintén visszaütöttek rájuk.
- Kötetében az eltelt húsz év kormányait, miniszterelnökeit, a politikai irányokat és tévutakat elemzi. Arra keresi a választ: a társadalom miként jutott el a demokrácia eszméjétől odáig, hogy végül bedőljön Orbán Viktor „forradalmának”. Eltékozoltuk a szabadságunkat?

– Ez a „látlelet” valójában az egész magyar politikai elit csődjét mutatja: kevés sikerét és számosabb balfogását. Ám Orbánt nem szabad „démonizálni”. Újabb tévúthoz vezetne. Hiszen ő „pusztán” learatta azt, amit az elődjei – persze különböző módon és mértékben – vetettek. Ez a kudarc – ha úgy tetszik – „Made in Hungary”.

- Mégis sokat foglalkozik könyvében az orbáni „jobboldali forradalom” természetrajzával, amelyet a nemzeti együttműködés rendszere úgy határoz meg: „Lehetőség mindenki számára és elvárás mindenki felé...” Azaz: mindenkinek egy irányt kell követnie. Az ön elleni akció mintha visszaigazolná: aki kritikát fogalmaz meg a rendszerrel, a „vezérrel” szemben, retorzióra számíthat.

– Ennek a hatalmi forgatókönyvnek a miniszterelnök tavalyi kötcsei beszéde a „dramaturgiai kulcsa”. Törekvés a totális elitcserére, a politikai és kulturális hegemóniára. A kormány lebontotta a hatalommegosztás alkotmányos garanciáit, példátlan tisztogatási hullámot indított el minden szinten, illetve totális ellenőrzése alá vonta az igazságszolgáltatást, a titkosszolgálatot és a közmédiát.

- Nem gondolja, hogy a „jobboldali forradalom” valójában az egész elmúlt húsz év, a liberális demokrácia ellen irányul? Úgy vélem, erről szól a filozófusok elleni boszorkányüldözés vagy a kultúra elleni frontális támadás is.

– Orbán forgatókönyve ugyan maradéktalanul megvalósult, ám a kormány gazdaságpolitikai koncepciója igencsak gyenge. Ebből pedig az következik: egy idő után már nem fenntartható a kormányzati hibák leplezésére szolgáló, a szocialisták–liberálisok elleni boszorkányüldözés, a bűnbakkeresés. Orbán Viktor számára a kulcskérdés a hatalom volt, és marad is: mesterien építette ki hatalmi pozícióját, amelyet pillanatnyilag senki nem tud veszélyeztetni – sem párton belül, sem párton kívül. És épp ez a legnagyobb probléma: a miniszterelnök nincs kitéve igazi kritikának „fent”, és igazi veszélynek „lent”. Ha úgy tetszik: ez nem egy párt diktatúrája, hanem egy vezető diktatúrája minden párt, legfőképpen a sajátja fölött. Nincs ellenhang a „centrális politikai erőtérben”.

- Orbán azt mondta: Magyarország „átszervezésének kulcskérdése” az új alkotmány. Ez lehet a radikális politikai és kulturális „nagytakarítás” szimbolikus lezárása?

– Az alkotmány – koronával vagy korona nélkül – csak a hatalom dekorációját szolgálja. A „nagytakarítás” lezárása alapjában a gazdasági helyzettől függ. Sajnos a Jobbik megerősödése sem zárható ki abban az esetben, ha Orbán nem teljesíti az ígéreteit. A közvélemény-kutatások ugyan a politikai közömbösség erősödését jelzik, de nem a baloldali–liberális ellenzék feltámadását. A baloldal még mindig „Gyurcsány-komplexusban” szenved: sem vele, sem nélküle nem tudnak lábra állni. Jelenleg minden jel arra utal: az Orbán-féle „új Magyarország” legalább nyolc évig megváltoztathatatlan marad.

- De mégiscsak: mi vagy ki tudná kimozdítani a baloldalt politikai és intellektuális kríziséből?

– Az, ha tanulmányoznák a lengyel, a cseh vagy a szlovák példákat. És túllépnének saját, szinte nevetségesnek tűnő hatalmi igényeiken. Akárhányszor szocialista megnyilatkozásokat olvasok, folyton azt érzem: jobban gyűlölik egymást, mint politikai ellenfeleiket. A német szociáldemokraták godesbergi programja vagy a „new labour” tézisei nélkül sem Willy Brandtnak vagy Helmut Schmidtnek, sem Tony Blairnek nem sikerült volna a jobboldali hegemóniát megtörnie. Persze ki tudja, mit hozhatna, mondjuk, egy új programmal megjelenő Bajnai Gordon, aki miniszterelnökként mindenkit – barátokat és riválisokat is – meglepett a nemzetközi sikereivel és konszolidációs eredményeivel.

- Nemrég egy publicisztikájában úgy vélekedett: Orbán igazán veszélyessé csak akkor válhat, amikor a külföld már kevésbé figyel Magyarországra. Az uniós soros elnökségünket követően. Mi lehet a „legrosszabb” forgatókönyv?

– Az Orbán-kormánynak két arca van. Kifelé – nem mindig sikertelenül – európai. Befelé viszont kizárólag hatalomra törő – politikailag és kulturálisan is. Nagy kérdés: az uniós tisztség letelte után meddig hajlandó a kormány elmenni a koncepciós perekben. Másfelől: gyorsított tempóban tudják majd a legveszélyesebb tervüket, a külföldi magyarok választójogának tömeges megadását végrehajtani. Márpedig ez Szlovákiában, Romániában és Szerbiában is megerősítheti a nacionalistákat. Ez semmi jóra nem vezethet – már csak a történelmi tapasztalatok okán sem. De a politikában sosem szabad jósolni.