Páciensek

Az apródfrizurás Mária, amúgy szikár hetvenes, egy másik nyugdíjas nővel bújik össze, akinek csak megmarkolta, de nem törte szét az arcát az idő. Öt perce tisztázták, hogy a sorszámuk egymás után következik. Megcsúsztam a jégen, mondja, a vállamat ütöttem meg, a vejem bevitt a balesetire, megnéztek, aztán a kötözőhöz vittek, magas, rosszkedvű alak volt, és nem segített levenni a blúzomat. Tudja azt maga, kérdezte, hogy Ausztriában egy olyan embernek, mint én, két putzmadam jár? Azok öltöztetnek, vetkőztetnek, nem a magamfajta.

– Puccmádám? – a másik álmélkodik.
– Putz. De előtte még jobb volt. A vállamat először egy öreg arab doktor vizsgálta meg, csóválta a fejét, és azt mondta, ezzel orvoshoz kéne menni. Ez milyen?

A két idős hölgy gurul a nevetéstől.

Kicsit felkavarják a betegváró amúgy mindig nyomott hangulatát. Ilyen viháncolás itt nem szokott lenni. A betegek lejönnek egy lépcsőn, megkeresik azt az ajtót, amelynek a nyílása majd elnyeli őket, ha a nővérke kiszól, és leülnek, ha van hova. Többféle betegségnek van itt többféle ajtaja, ezért a páciensek a hosszú, csőszerű folyosó más és más pontján csoportosulnak.

A közösséghez ez azért még kevés, bár olyan kínos figyelemmel köszönnek egymásnak, mintha egy bármilyen betegség ténye már távoli rokoni kapcsolatot jelentene. Az érkezőt mindenesetre vizsla tekintetek mérik fel, miféle lehet, és mennyire előrehaladott az állapota, rosszabb-e, mint az övék. Majd másfelé néznek, az illető tudomásul van véve.

A sugárterápiára, fénykezelésre vagy csupán kontrollra jövő újoncokat azonnal fel lehet ismerni. Őket még elborítja a baj, nem látnak ki belőle a maradék életre. A második-harmadik alkalommal is elkülönülten ücsörögnek, maguk elé bámulva, mintha lassan, megadóan süllyednének ebben a félig homályos, félig dermesztően fehér fénnyel teli, föld alatti üregben, lefelé, ahol már semmi más nincs, csak a betegtudat, a belső én kómája. Van, aki be is hunyja a szemét, de ezt csak egy tudatlan, a világban élő egészséges ember hiheti alvásnak.

A törzsvendégek rejtvényt fejtenek. Egy nő kötöget. A betegség munka, amit orvoshoz járással, gyógyszerezéssel és fájdalmakkal kell letudni, a munka pedig időt követel, a magyar egészségügy speciel sok időt. A katona és a filmszínész vár ennyit roham előtt meg forgatás közben. Ennek a folyosónak a forgalmi ideje közismerten két és négy óra között van.

Ülnek, és nem történik semmi.

Ilonka, az egyik asszisztens néz ki időnként, hogy felmérje a terepet, és szemrevételezze a határsértéseket.

A sorban következők ugyanis időnként felgyűlnek az ajtó előtt, elállják a közlekedő orvosok útját, egyszóval rendetlenséget teremtenek, amit Ilonka nem szeret. Valaki meséli róla halkan, hogy odabent a rendelőben ő a korbácsos. A doktor csak mosolyog közömbösen, és ha a páciens lassú vagy a szokásosnál is ostobább, Ilonka üvölt vele. Az orvos finoman eltartja magától ezt a viselkedést, ilyenkor a plafont nézi, de hát őrmesterét nem nélkülözheti.

Bólogatunk. Ez igaz. Mi lenne, ha csak úgy elszabadulnának egyesek. Nem mi persze, ám kevesen vagyunk már finom emberek ebben a világban.

Fél tíz körül jön meg Mária, régi darab. Tán a legrégebbi itt. Tudja, hogy kezdéskor nem érdemes beállítani, akkor a klinikán benn fekvőket nézik, meg van néhány időpontra kiírt beteg is, később viszont nagyon felszaporodnak a sorszámosok. Fél tíz a jó. Ilyenkor érkezik a titokzatos ember is, aki nem olvas, nem érdekli a sudoku rejtvény, és nem is mered bután maga elé. Fess nyugdíjas, közönségre vadászik. Általában riadt öregasszonyok az áldozatai, akiknek kíméletlenül elmeséli fontos életét.

A Kádár-rendszerben bejárta a világot. Hogy ki volt, üzletkötő vagy Magyar Kém, nem tudni. Duruzsol.

Nem megy a sor. A szomszéd a sorszámát nézi, hatszázhúszas, de még tizenöten vannak elöl. Múlik az idő, el fog menni ez a délelőtt is, meg a délután jó része. Eltűnik majd egy egész nap. Az ember ezt felméri, és a tunyaságból pár percre átvált a forradalom izzó lelki tüzeire. El kéne menni, és vissza se jönni többé soha. Istenem! Nem mindegy végül is? Csak megy ez a rohadt idő, és úgyis az lesz, ami lesz.

Természetesen marad.

A folyosó, vagyis a cső két végén televíziók vannak a falakon, az egyiken gyerekműsorok futnak, a másikon meg bármi. Most éppen egy ember szuggerálja a kornyadozó várakozókat a képernyőről, körülötte lilás színek, égő gyertyák, és azt mondja, aki betelefonál percenként 485 forintért, annak a nevére rátesz egy kínai szerencsepénzt, ami a boldogságot és a jó egészséget hozza el.

Közben misztikus zene örvénylik.

Ilonka kiabál valahol.

Most hirtelen illetlen, erős zajok közelítenek, egy fiatal srác fut le a lépcsőn, hosszú, piros sálban, megáll, körülnéz, ki az utolsó a négyes ajtóhoz, kérdi hangosan, szinte megvetően, és mindenki összenéz. Típus ez is. Az enyhén hátrahúzott test, a gyors, hideg tekintet távolságtartást jelez, idegenséget, azt, hogy aki most leereszkedett ebbe a túlvilági pincébe, egyáltalán nem beteg, semmi köze ehhez a csüggedt falkához. Csak úgy ideküldték, valószínűleg véletlenül, így hát benéz ugyan az egyik fehérköpenyeshez, de az majd legyint, hogy nincs itt semmi, és már húzhat is innen.

Legyen így. Azért intenek neki, hogy tegye le magát valahol.

Mária ekkor kezd beszélgetni a másik nővel, akiről kiderül, hogy Ludmilla. Régen itt él, az akcentusa enyhe. Pár perc múlva már nevetgélnek. Vihognak. És ez furcsa. Ez az életteli, ironikus hang, amivel az öregségükön, a bajaikon gúnyolódnak, azon, hogy Ludmilla felborult az unokájával, mert görcsöt kapott, meg hogy Mária a múltkor egy órán át játszott szobrot az utcán, úgy elkapta a lumbágó. Meg hogy a putzmadam. A duruzsoló ember felnéz. Aztán mások is. Nemsokára mindenki őket élvezi, a neonfény kicsit sárgább, derültebb. Már hangulatvezérek, érezve a figyelmet, kicsit játszanak is a folyosónak.

Szinte észre se vesszük, hogy nyílik az egyik ajtó. A hatos.

Megjegyezzük, a baj már korábban is készülődött, megint összecsődült egypár ember a bejáratnál, nemcsak a sietős, hanem az alattomos fajtából is, tudják, aki mindig jól akar járni. És az egyik a hatszázhuszonnégyes számával bemegy a hatszázhetes előtt.

A két öregasszony elhallgat, egymásra néz, aztán ránk. A piros sálas feláll, a kötögető nő is. Egy varázsütésre csapat leszünk, szolidaritásunk kivirágzik, és pontosan tudjuk, hogy a jelszavunk: mindenki egy ellen. És a vezetőnk Mária, nem kétséges.

Utóbbi szilárd hangon közli, hogy amint a jogtipró kijön, leveri az arcát egy szeneslapáttal. Aztán pedig sorszámfelmutatás következik. Itt rend lesz. Neki haza kell érnie ebédre a lányához, és Solymár messze van.

Bólogatunk. Így ránt össze minket a ripők merény, így születünk meg demokratikus társadalomként egy percre, amely igazságot akar a gyengének és a töketlenkedőnek, aki nem vette észre, hogy megelőzik. A sorszám uralmát követeljük, az érkezés törvényének tiszteletét, és ha az ember csak sokára jön ki, ki tudja, merre visz minket tovább a lázadás szelleme.

De kijön, és vörös arccal menekül Mária dühe elől.

Mi visszaimbolygunk a székekhez, és elnémulunk újra. Várunk.

A tévében az ember szerencseszámokat pakol a nevünkre, percenként 485 forintért.

Szénási Sándor