Pá!

Dr. Sch. P.-nek nyugtalan álma volt. Szépen kezdődött, mert

a gyerekkorába álmodta vissza magát, amikor mindenki szerette, és mindenki tudta, hogy Palika bálványnak tanul, bajnok lesz, és világutazó és példakép.

Dr. Sch. P. álmában éppen indiánosdit játszott (Golyós Toll volt az indián neve), amikor egy sápadt arcú skribler lesújtott rá

egy iskolai végbizonyítvánnyal. Dr. Sch. P.-nek zúgott a feje, pontosabban a gyerekkori koponyája, kábultan nézte, hogy ezt bizony az ő nevére állította ki egy ismeretlen tantestület, és benne csak néhány tantárgy szerepel.

Dr. Sch. P. megnyugodva látta, hogy idegen nyelvből jelest adtak, de csodálkozott, hogy beszéd- és értelemgyakorlatból csak közepest. Helyesírásból elégtelent kapott, másolásból kitűnőt. A külalakot jóra értékelték, erkölcstanból viszont megbuktatták, s magatartására is azt írták: elégtelen.

„Nekünk elégséges!” – írta a megjegyzés rovatba az osztályfőnök, akinek egyébként a kedvence volt. Álmában dr. Sch. P. már készült kezet csókolni neki, csakhogy a két szóból álló dacos szöveget mentora utóbb áthúzta, és odafirkantotta:
„Oszt jó napot!”

Dr. Sch. P. levegő után kapkodva, verítékezve, riadtan ébredt a rémálomból. Bekapcsolta a rádiót, hírműsor ment, a szóvivő beszélt. Azt mondta: „A kormány nem érintett Schmitt Pál ügyében.” Később egy nagyon ismerős, éteri hang sérthetetlennek nevezte, és mintha sebtében szentté is avatta volna.

„Teremtőm!” – suttogta dr. Sch. P., visszahanyatlott, és némi forgolódás után újra elaludt. Megint hangokat hallott, mintha rajongók ezrei nyüzsögnének az ablaka alatt, s látni kívánnák őt, az emberek emberét. Most azt álmodta, hogy kibotorkál a Sándor-palota erkélyére, küld egy kipróbált mosolyt a népnek, integet, a nép pedig tréfásan visszainteget neki, s mintha azt kiáltaná: pá! „Szeretnek” – motyogta magában dr. Sch. P., és azzal a simogató érzéssel húzta a fejére a paplant, hogy még mindig fogja az alcsúti isten lábát. Álmában díszdoktor volt, és a postás olykor köszönt néki.