Orbánék, vagy demokrácia?

Ebben a rovatunkban hivatásos közírók és publikáló szakértők fejtik ki véleményüket, gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Sokan gondoljuk úgy régóta, hogy Orbánék önkényuralomhoz vezető kormányzása elfogadhatatlan: antidemokratizmusuk, önsorsrontó gazdaság- és társadalompolitikájuk több generáció jövőjét teszi élhetetlenné. És mind többen vannak olyanok, akik korábban bíztak a Fidesz által kínált alternatívában, ám mára belátták, hogy rossz lóra tettek. A kérdés egyre inkább nem az, hogy le kell-e váltani a kormányt, hanem az: hogyan. Ezt feszegeti e lap hasábjain Mester Ákos Másik út (2011. szeptember 29.) és a vele vitatkozó Révész Sándor Széles út a semmibe című írásában (2011. október 6.). Mester szerint széles körű demokratikus összefogás kell, míg Révész ezt irreálisnak tartja, mert szerinte nem elég közös alap az, ha a különféle kormányellenes erők mind demokraták, hanem kormányképes alternatívát kell felmutatni Orbánékkal szemben, márpedig ez aligha lehetséges, hiszen az ellenzék különféle erői gyakran ellentétesen gondolkodnak szakpolitikai kérdésekről. Meggyőződésem, hogy a két kiváló gondolkodó érvei összeegyeztethetőek.

Értelmetlen és az ország jövője szempontjából tragikus volna, ha az a szekértábor-szemlélet, a különféle izmusok közti ádáz gyűlölködés folytatódna, amely megmérgezte az elmúlt évtizedeket – nemcsak a közéletet, de a magánéletet is. A rendszerváltozáskor még nem eszmélt mai fiatal felnőttek számára érthetetlen a népi–urbánus-ellentét vagy éppen a médiaháború felhevült hangulata. Meglehet, mindezek az egymásnak feszülések elkerülhetetlenek voltak, de több toleranciával, belátással, empátiával talán tompíthatók lettek volna. És ma nem itt tartanánk. Ha más hozadéka nem lenne az Orbán-rezsimnek, mint ennek a belátása, már az is üdvös volna.

Igaz, hogy a demokrácia gépezetét a különféle értékrendek közötti versengés, a viták olajozzák, és a nagy, látványos összeborulás ízléstelen és hamis is volna. Ám ahogy egy ország problémáira – különösen a mai válságok közepette – véges számú értelmes szakpolitikai válaszok adhatóak, ugyanúgy az ezen megoldások talapzatát jelentő ideológiai megfontolások tárháza sem végtelen. Nem véletlen, hogy a világban a politikai értékrendek konvergenciájának vagyunk tanúi. Ahogy az sem, hogy a gyakorlati kormányzati intézkedések tekintetében is sok az egy irányba mutató szándék: nem ritkák a nagykoalíciók és a korábban különösnek tűnő politikai házasságok. A legszélesebb körű együttműködést mindenhol kényszer szüli, átmenetileg.

Ma Magyarországon az összefogás kényszere kettős. Egyrészt az országot válságos állapotából csak konszenzuson alapuló politikai lépések vezethetik ki. Másrészt nagy valószínűség szerint az ellenzék egyetlen majdani csoportja sem lesz képes egyedül leváltani a kormányt. A készülő választójogi törvény semmi más lehetőséget nem ad a demokratikus ellenzéknek, mint az összefogást.

A politika gyakorlati tevékenység, a kormányrúd megragadása nemes cél. Csak olyan együttműködést szabad építenie a demokratikus ellenzéknek, amelyben ott az együttes kormányzás, a nagykoalíció lehetősége. A közös szakpolitikai program alapelveiről meg lehet és meg is kell állapodni, a részletkérdések finomhangolása ma kevésbé sürgető feladat, mint a demokrácia helyreállítása.

Nem értem, amikor azt mondja valaki, hogy nem kell sietni, mert „a helyzet majd kiforrja magát, és megteremti az alternatívát”. A helyzet nem önálló személy, a felelősség alól nem bújhatunk ki, az alternatíva mi magunk vagyunk: cselekvőképes és cseledni kész, aktív kortársak, minden hibánkkal és képességeinkkel együtt. Nekünk, demokratáknak meg kell találnunk egymást. Le kell számolnunk a bizalmatlanság, a gyűlölködés korszakával, és a következő választásokra a kultúraváltás koalícióját kell megalkotnunk. Ennél kisebb cél kitűzése esetén méltán vívnánk ki utódaink megvetését. Most még talán kishitűek vagyunk, de be kell látnunk, hogy nincs más választásunk. A kérdés végtelenül egyszerű: Orbánék, vagy demokrácia?