Nevek, arcok, árnyak

Esik. A magyar sport tekintélyes keresztapja, a medence center-királya, Kárpáti Gyuri bácsi szeli a Kossuth téri habokat. Sportoló, rokon, nagykövet ilyenkor nem hiányozhat.

– Ambasszádorsz! – köszönti meg a nemzetközi vendégsereget Horváth János korelnök, bájos cecei angolsággal. Indul a szezon.

De a folyosón mégis nagy a nyüzsgés. Itt dőlnek el a „dolgok”. Támogatások, kapcsolatok, pozíciók cserélnek gazdát. Kétharmados pártnak háromharmados közönség jár. Megunt humoristák, megkopott tévésztárok, nyugdíjas rock zenészek. Balázs színigazgatót egész kis fogadóbizottság várja. Érkezik Pálffy, az örökifjú, aki „hazáját félti.” Ágh Attila jő, persze balról, aktatáskájában öt kiló új stratégia. Enyedi úr, hajdani médiahajók ex-kiszes sztárja a páholyokig hatol. Fásy Ádámunk szinte már hiányzik, igaz, ő csak a Jókai utcában mulat. De most épp nem mulat. A szoci celebek száma aggasztóan csekély. Ez nem sok jót ígér.

De itt egy régi ismerős – már csak szellemi mandátuma van – Boross Péter. A miniszterelnöki fertály felé suhan, sportosabb mint valaha, ruganyosan szórja az interjúkat, és rá is gyújt, „önsors-rontó magyar módon.” Marlboro. Piros.

De hol vannak a régi játszótársak? A rendszerváltás kori „első generációs” tudósítósereglet vészesen megfogyatkozott. Hol „a kis Szombathy Pali”? Era (Németh) még megvan, húsz éve gyönyörű volt, ma is helyes. Szabi (Szerető) balról sasszézott át jobbra, anno még Magyar Hírlap gyorsfutárként. Mára a Jobb-klikkig jutott. Apró, harckocsi kupola fej, de a „szellemi súly” jó húsz kilóval nagyobb.

Ungváry Tamás vállán nyolcvan év. Valaha SZDSZ-szeánszokon láttam. A párt eltűnt, Ungváry örök. Igaz, ő már a vörös bársonypamlag felé tájékozódik, a terembe be se néz. Ott úgysem történik semmi.

S jönnek jelesek, végtelen sorban. A sarkokban pedig árnyak. Húsz év árnyai.